Gergely Zsuzsa, a Kolozsvári Rádió szerkesztője kapta meg első alkalommal az intézményt támogató Donát 160 Egyesület szakmai elismerését, a D160 médiadíjat. A szakemberrel erdélyi újságírásról, alkotói hisztiről és kitárulkozásról, feminizmusról beszélgettünk.
2015. április 06., 12:492015. április 06., 12:49
– Kulturális újságíróként minden fontosabb eseményen ott van, a Filmtettfeszt és a Tiffszereda már műsorvezetőként, a rendezőkkel szervezett közönségtalálkozók moderátoraként is rendszeresen foglalkoztatja. Tényleg minden érdekli, vagy csak ennyire lelkiismeretes? Honnan ez a sok energia?
– A hangsúly a nagyjából szóra kerül, hiszen egy olyan városban/régióban élünk, ahol kultúrából bőven osztogatnak, egyszerűen képtelenség lenne minden eseményen jelen lenni. Ahhoz a művészet Robocopjának vagy marslakójának kellene születnünk, egyiktől például a sérthetetlenségét, másiktól a gyorsaságát kellene elörökölnünk. Teljes mértékben esetleges, hogy mennyi fér bele egy napba, egy hétbe, de ha már választani kell, igyekszem amellett dönteni, ami érdekel.
Nagyon sok mindenre kíváncsi vagyok, és csak azt bánom, hogy éppen a sietség miatt túl sokszor kell improvizálni, hegy alatt abrakolni, nem lehet mindenben annyira elmélyülni, amennyire szeretném. A képletből a lelkiismeretesség sem hiányzik, bevallom. Energiát a látottakból, hallottakból gyűjtök, de azért időnként, este vagy egy fesztivál zárónapján úgy érzem magam, mintha ezer vérszívó zaklatásán lennék túl. Aztán jön egy újabb nap, újabb ínyencség, és kezdődik minden elölről.
– Úgy „sikeres nő”, hogy közben a feminizmus távol áll öntől. Milyen a viszonya a sikerhez, a mostani díjhoz, egyáltalán a szakmához?
– Nem vagyok sikeres nő, nem is kívánok azzá válni. Valóban nem szeretem, ha nemhez kötik a megvalósításokat vagy mulasztásokat. Bár számos társadalmi igazságtalansággal tisztában vagyok, képtelen vagyok túl sokat lovagolni rajtuk. A dolgok jóval bonyolultabbak, mint ahogyan azt a feminizmus tálalja. A sikerrel nem vagyunk jó viszonyban, ritkán találkozunk. Mások sikerének gyakran voltam tanúja, őszintén tudok örülni egy-egy számomra fontos alkotó elismertségének.
Abban is biztos vagyok, hogy ha valaki azt állítja, nem örül, ha díjazzák, hazudik. Időnként kell egy kis biztatás, egy kis vállveregetés, hogy az ember értelmét lássa a folytatásnak. Erre jó a díj: megerősít abban, hogy nem felesleges, amit teszel. Másnap könnyebb levegőt venni. Ahogy telnek az évek, arra kell rájönnöm, hogy egyre szubjektívebben viszonyulok a szakmához, ami nem feltétlenül jó. Már nem tudok hűvösen, távolságtartóan, netán tárgyilagosan fogalmazni, minden túlságosan átáramlik rajtam. Időnként jogos a személyes hangvétel, máskor valószínűleg árt a taglalt témának, tehát mindezt ideje lenne átgondolnom.
– Beszéljünk magunkról. Ön szerint melyek az erdélyi magyar sajtó legnagyobb hiányosságai, problémái? Érdemes itt újságírónak lenni? Elcserélné másra?
– Kevés a fórum, kevés az újságíró (egyesek szerint Dunát lehet velünk rekeszteni, de aki ezt mondja, fél percig sem volt újságíró). Mindenki mindenkit ismer a prérin. Időnként képes lennék kitalálni a kolléga következő mondatát, annyira megismertük egymás gondolkodásmódját. Sokkal színesebb palettára lenne szükség (most ugye nem arról beszélünk, hogy ki tartana fenn, vagy ki fogyasztana ennél többet), és képzés dolgában is ráférne a rendszerre egy kis átrajzolás.
A 90-es évek második felében, a 2000-es évek elején egy filozófia szakon végzett személy simán elhappolta az újságírói állást az erre szakosodott fiatal elől, és attól félek, ez ma sincs másképp. Mindezek ellenére azt hiszem, érdemes Erdélyben újságírással foglalkozni. Hogy miért, azt nem tudnám pontosan megfogalmazni. Aki itt szeret élni, az újságot írni is itt szeret. Gyermekkoromban tanító néni vagy magyartanárnő akartam lenni, később versenytáncos. A táncos karriernek már befellegzett, az tény. Az újságírást nem szívesen cserélném másra, de ha arra kényszerülnék, hogy más pályát válasszak, akkor tanítanék.
– A nyomtatott sajtónak – mondják – befellegzett. Mi a helyzet a rádiózással, mit mutatnak a felmérések?
– A nyomtatott sajtónak ugyanaz a jelentősége, mint a nyomtatott könyvnek, és mindaddig, amíg szép számban léteznek emberek, akik szeretik a lapozás zörejét, vagy éppen a nyomdafestékszagot, nyomtatott sajtónak is léteznie kellene. A rádiózási szokások is megváltoztak, a hangnak ugyanúgy honlapra, Facebook-ra kell költöznie, mint az írott anyagoknak.
A rádió presztízse nem csökkent látványosan, de az emberek máskor rádióznak, másként fogadnak be információkat, és ehhez igazodni kell. Egyre kevesebb lesz az olyan háztartás, ahol a reggeli kávéjukat úgy szürcsölik az emberek, hogy a háttérben a rádió szól. Ami zavaróbb, az a hallgatók türelmetlensége. Mindenből keveset, frappánsat, rövidet kérnek, másként lankad a figyelmük. Tisztelet a kivételnek, amelynek létszámát nagyon-nagyon szívesen növelném.
– A művészekkel nem könnyű megtalálni a hangot. Önnek voltak kudarcai? Vannak stratégiái? Hogy viseli az alkotói hisztit?
– A „sikert sikerre halmozó” újságíró vagy amatőr pancser, vagy pökhendi ember, vagy önmagát is folyton becsapó személy. Kudarcaim voltak, de még azok sem ajánlottak működőképes stratégiákat. Művészekkel párbeszédet folytatni azért nehezebb, mert egy műalkotásban benne van az ember világszemlélete, öröme és bánata, ehhez viszonyul az újságíró a saját életérzéseivel, örömeivel és bánataival, így könnyen összegubancolódhatnak a szálak.
De ez az egésznek a gyönyörűsége is: a művészek kitárulkozóbbak, könnyebben kitapogathatod a mondataik mögötti embert, mint bármely más területen. Velük nem interjút készít, hanem beszélget az ember. Az alkotói hisztit is, amit oly sokszor emlegetnek, azért könnyebb elviselni, mert gyakran hihetetlen tudással, műveltséggel jár párban. Láttam én már faragatlan, analfabéta alakokat is hisztizni, belőlük semmilyen körülmények között nem kérnék még egyszer. Az alkotói hiúság sem pusztán legenda. Néha nehéz vele megbirkózni, de nem lehetetlen feladat.
– Mi az, amit a közeljövőben feltétlenül el akar érni?
– Úgy repül az idő, hogy már én is kizárólag ötéves tervekben merek gondolkodni. Nincsenek konkrét céljaim, hagyom, hogy meglepjenek.
Rodostó, a Rákóczi-kultusz zarándokvárosa címmel kötetbemutatót és kiállításmegnyitót tartanak csütörtökön a háromszéki Zabolán a Mikes-kastélyban.
Tizedik alkalommal szervezi a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) szervezőcsapata augusztus közepén a horrorfilmek fesztiválját a Szeben megyei Berethalomban.
Kertkönyvtár címmel szervez foglalkozást az érdeklődők számára a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár.
Néptánc- és népzeneoktatás, kézműves foglalkozások, nagycsaládos programok, minden korosztályt megszólító táborok szerepelnek a nagykárolyi Rekettye Kulturális Egyesület tevékenységei között, melynek elnöke céljaikról, terveikről beszélt a Krónikának.
Szent László magyar király halálának 930. évfordulóján Jánó Mihály művészettörténész érdekfeszítő és látványos vetített képes előadást fog tartani Sepsiszentgyörgyön.
Mikrokosmos címmel indul a kulturális kapcsolatokat Bartók Béla örökségét bemutatva erősítő program a magyar–román határ mentén európai uniós támogatással.
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban nyílik meg július 22-én, kedden 18 órától a Lábasház emeleti kiállítótereiben Damokos Csaba designer kiállítása.
A Magyar Rendőrség is felhívást tett közzé, hogy ha valaki látta a Maros megyei Mezőméhesen történt gyilkosság szökésben lévő gyanúsítottját, azonnal értesítse a rendőrséget. A gyanúsított ellen európai és nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki.
Kristófi János nagyváradi festőnek állít emléket az a retrospektív kiállítás, amelyet július 22-én nyitnak meg a sepsiszentgyörgyi Erdélyi Művészeti Központban (EMŰK).
Megnyílt a jelentkezés a Filmtettfeszt Erdélyi Magyar Filmszemle versenyszekciójára. A Filmgaloppban tavaly fikciós alkotások versenyeztek egymással, így idén az erdélyi dokumentumfilmeké a főszerep.
szóljon hozzá!