Vita

A perpatvarból annyit azért ki lehetett hámozni, hogy egymás kölcsönös hergelése csak a következménye, illetve csak a felületi megnyilvánulása annak az alapkonfliktusnak, amely a fürdőszobában kezdődött. Akkor, amikor a nagy szólt a kicsinek, hogy na, most már végre ki kellene szállni a fürdőkádból, mert más is zuhanyozni akar, s a talpad különben is olyan rücskös lett a víztől, mint egy vénasszonyé. E felszólításra a kicsi először meglehetősen félreérthetetlen nemmel válaszolt, a nagy pedig legalább annyira határozott igennel, és ez már elég volt, hogy kirobbanjon a hétfő esti háború.
Ettől kezdve már teljesen mindegy volt, hogy ki mit mond. A rögtönzött harci terv rendkívül egyszerű volt: a másiknak mindig ellent kell mondani, a többi magától megy. Például valahányszor a nagy rászólt a kicsire, hogy most azonnal indulsz a sarokba, büdös kölyke, disznófülű leányka, és egyebek, emez annyiszor feleselt, hogy nem, de nem, s megint nem. És valahányszor elhangzott, hogy most állsz ide, és felvesszük a pizsamát, a kicsi annyiszor vágott vissza, hogy nem veszi fel a hálóköntöst. Pelenka sem kellett neki, és csak akkor mondott egyetértőleg igent, amikor a nagy közölte vele, hogy de akkor be fogsz pisilni éjszaka. Az egyetértés viszont egyedül csak erre az egyetlen pillanatra maradt érvényben, mert a perpatvar nem szűnt. Sőt olyannyira fokozódott, hogy a Duna Televízió késő esti híradójából a másik szobában is csak foszlányokat lehetett érteni.
Elég legyen! – mordultam mindkettőre, mire a nagy is észbe kapott, hátha érvényesül a pszichológusok által is ajánlott szer: félpohárnyi hideg víz azonnal véget vet a hisztinek. Ha nem fejezed be, most öntelek szembe egy csupor hideg vízzel, kölyök! – kiáltott rá a kicsire, mire emez szemvillanásnyi szünet után visszavágott: nem, Anya, meleggel!…