Visszajáró

Nem veszett el, csak átalakult: tasakos kávéra, fogkrémízű rágógumira, skatulya gyufára. (Ennél a pontnál hívom fel a szak- és tankönyvíró kollégák figyelmét, hogy magabiztos kijelentésüket, mely szerint az ősközösségi árucserét felváltó pénzérme elterjedése hatalmas előrelépést jelentett a kereskedelem terén, vizsgálják felül, és a hazai állapotok szerint aktualizálják.)

A visszajáró látványos eltüntetése mögött minden bizonnyal haszonleső boltosok, megkent markú pénzszakértők és kliensre ácsingózó fogorvosok titkos összeesküvése húzódik. A Román Nemzeti Bank lakosságot félrevezető tájékoztatása szerint mioritikus tájaink nemzeti fizetőeszköze a lej, váltópénze a bani. Az új tízbanis érméről például azt állítják, anyaga kopásálló fémötvözet, színe fehér, átmérője 20,5 milliméter. Arról persze egy vak hang sincs, hogy vízben oldva kávészerű ital nyerhető belőle, vagy gyermek elől elzárva tartandó, mert felgyújthatja vele a lakótelepet. Az üzletekben kérdés nélkül nyomják a markunkba ezeket a termékeket – aprópénz helyett. A pénztárgépek megfelelő rekeszeiben tejkaramella és savanyúcukor halmai állnak, ami valószínűleg hatásosan kedvetleníti el a fegyveres bolti rablókat, de a vásárlóközönséget is. Láttak már olyan öntudatos vásárlót, aki feltette volna a kérdést, miért nem vált fel a boltos vagy a buszjegyárus kisasszony nyitás előtt egy nagyobb címletet? Mert én nem. (Az impertinencia ilyen szintjét elérő vevőt valószínűleg homlokon lövik, és bebetonozzák a bolt mögötti parkolóba.)

Múltkori vásárlásnál a szokás szerint vállvonogató üzemmódban funkcionáló kasszírnő közölte, hogy nincs aprója. Nem baj, mondom, adjon egy doboz rágógumit, úgy kerekebb az összeg. Ám még mindig hiányzott valamicske. Egyszerre nyúltunk a rágógumi felé, én nyertem: a frissen vásárolt csomagból két drazsét a visszajárónak való tálcára helyeztem. Bénító hatása volt: a hölgy még a köszönésemre sem tudott válaszolni.