Világfalu

templomon, vegyesbolton, magánházon ott lobog a piros-fehér-kék alapszínű, piros-fehér kockás címerrel ékesített nemzeti zászló – gyorsan el is nevezzük, az Árpád-sávos zászló mintájára, Tomiszláv-kockás lobogónak.
De vissza a helyhez, ahol laknunk adatott. A kicsiny, táblával sem jelölt üdülőfalu a sziget meglehetősen eldugott pontján fekszik, ahol a madár se jár, csak néhány kósza turista. Leckét kapunk horvát vendégszeretetből: vendéglátóink üveg borral, pálinkával, olívaolajjal, fánkkal várnak. Pontosabban vendéglátóink közvetítői: bizonyos Duška néni, aki horvát ugyan, de megboldogult magyar férje révén jól beszéli anyanyelvünket. A kapcsolatot fián, Józsin keresztül vettük fel – Józsi a Vajdaságban él, és láthatóan azon ügyködik, hogy a Kárpát-medencében szétszórt nemzettársai számára adriai nyaralási lehetőséget teremtsen, tűrhető árviszonyok közepette. Duška néni lánya pedig hármas, szerb–horvát–belga állampolgár. A világnak ezen a táján kuszák a viszonyok, állapítjuk meg rezignáltan, de jó, hogy idetaláltunk. Mert itt csend, tenger, kék ég és áhítat, ez van, romantikus költői lelkek számára megfelelő a világból való kivonulásra, gondoljuk. Bár lassan gyanút fogunk, otthon maradt édes szüleink például mobiltelefonon világosítanak fel arról, hogy milyen időjárás várható errefelé a napokban. Hja, nekik van internetkapcsolatuk. Az igazi meglepetés akkor ér, amikor betérünk a helyi kisboltba, és szembemegyünk – mintha otthon lennénk – egy kedves barátunkkal, ifjú irodalmár hölgy Erdélyből. A boltban pedig csak román és magyar szót hallani. S miközben panziónk felé tartunk, és csodálattal adózunk Józsink nemzetegyesítő tevékenységének, előttünk fiatal pár baktat, a fiú idegesen megjegyzi (természetesen magyarul): mindjárt leülök, és megiszom egy sört, ha végre nem érünk oda a szállásunkra. A tapasztalt beavatottak bölcsességével szólok oda: nyugi, itt nincsenek távolságok.
És valóban nincsenek.