Víkend

Most álljak neki ezredszer is elmagyarázni, hogy ebből élünk, a strandolási szezon meg nem az ő bosszantására esik nyárra, hanem mert mit tudom én miért, mert ilyenkor van meleg, na.

Ezzel a Félszigettel is csak nehezebb minden, jönnek a fiatalok a karszalagokkal, s erősködnek, hogy nekik jár a strandbelépő is. Pedig nem. Csak az egyik színűnek, hirtelen nem tudom, melyiknek, csak ha látom. Annyiféle van, ki tudja az egészet észben tartani. Nekünk azt mondták, hogy karszalagos ide nem jöhet be, aztán volt valami cirkusz, na, azóta az egyik színű bejöhet, de nem tudom melyik, csak ha látom.

Ott van az a toronydaru is a bándzsizsámpinhoz, vagy hogy mondják, őrültek ugrálnak le fentről kötéllel a lábukon, hiába nem akarom, viszi az ember szemét. A tegnap is bámultam, közben két kakasfrizurás beslisszolt, abból is cirkusz lett, míg sikerült a kollégával visszarángatnunk őket. Ilyenek vannak, veszélyességi pótlékot kéne hogy kérjek a főnöktől, de örül az ember, ha munkahelye van ezekben az időkben.

Csak attól félek, hogy erre megy rá ez a második családom is. Az első is úgy volt, hogy az asszony egyszer csak nem kezdett pakolni tízórait, adjanak enned ott, ahol egész nap vagy, mondta. Ez a második is azzal jött ma reggel, hogy te, még enned sem adnak neked, ha már estig ott tartanak? Most kezdjem el újra magyarázni, hogy is van ez?

Maga meg hova megy azzal a gyermekkel, s egy jeggyel? Hát ha ez a lányka csak tizenegy éves, akkor én leugrom arról a bándzsizsámpinról, vagy mi az.

Ez a Víkend, ez visz a sírba.