Vigyázz, Anya!

Hosszú, sűrű szempillái alól fürkésző, haragos nyilakat lövellt, és csak akkor váltott haragoszöldről barátságosra a kis szempár, amikor az anyukának kifejtettem: „Nem kell unszolni a gyereket, majd eljön annak is az ideje, amikor magától köszön.” A kislegénnyel azóta sokszor találkoztam, de mindazonáltal, hogy kilőttem a „gyerekeket szóra bíró” kommunikációs arzenálom teljes készletét, még mindig nem sikerült szóra bírnom. Ennél jobban működik viszont a metakommunikáció közöttünk, ugyanis akárhányszor találkozunk csillogó szempárral, cinkos arckifejezéssel „köszönt”. Anyukájának többször is kifejtette, azért szeret a „piros hajú nénivel” találkozni, mert neki „nem kell köszönni, és nem macerál buta kérdésekkel”. A kislegény egyébként okos, mindenre figyelmes gyerek, például többször is kifejtette anyukájának, nem érti, „miért szemetelnek annyit a felnőttek, és ha már cigarettáznak, miért az utcára és nem a szemeteskosárba dobják a csikkeket.” Érdeklődési köre messze túlmutat a rajzfilmcsatornák által kínált műsorokon, beül az apukája mellé híradót és sportműsort nézni az esti mese mellett, amit változatlanul az anyukájától hallgat a legszívesebben. Ősztől a kislegény már óvodás lesz, megvásárolták az óvodábajáró táskát, és a délutáni séták alkalmával, esti mese előtt egyre több szó esik az ismeretlen intézményről, ahová neki nap mint nap járnia kell majd. Már azt is kifejtette, hogy az „óvó néni aztán aranyos hajú legyen, de ne legyen sem egészen rövid, sem hoszszú a haja”. A szorgalmas szülői felvilágosítás és meggyőző munka ellenére
viszont kicsi lelkében továbbra is mocorog az ismeretlentől való félelem. Valószínűleg emiatt fenyegette meg az anyukáját a minap: „Aztán vigyázz, Anya, hová viszel, mert a tévében megmondták: még börtönbe is zárhatnak, ha elhagysz!”