Vigyázat, vírus vagyok!

Ráadásul jelentős mértékben megkönnyíti a kommunikációt, hogy webkamera és egyéb ördöngös technikai felszerelés segítségével már-már olyan, mintha legyőznénk a távolságot: a számítógép képernyőjén Amerikába vándorolt régi barátunk bámul ránk, és nem fénykép az, hiszen mozog, gesztikulál, integet és mutogat, látod ez itt a nappali, most vettem új bútort, ott az ablakom előtt a vörös Cadillac. Szépen mosolygunk a képernyőre – sosem lehet tudni, lehet, hogy ők is látnak minket Amerikából, akkor legalább jókedvünket mutogassuk, ha már Cadillacünk nincs –, és előzékenyen, a legmegfelelőbb pillanatban mondjuk, no, hát Isten éltessen, Pistukám, látod, gondolunk mi néha-néha rád. Azt esetleg esti imánkban valljuk meg, hogy fene sem gondolt már a Pistára, de levelünk érkezett, amelyben emlékeztettek minket, hogy egész nap születésnapja van. És ezt is az internetnek köszönhetjük... – nyugtázom, és a levélre pillantok. Régen kaptam már levelet, pedig mindig örülök neki. Valahogy azt érzi ilyenkor az ember, hogy számít valakinek. Hogy mégiscsak van olyan ember, aki fontosnak tart közölni velünk valamit. Már az is eszembe jut, hogy talán névnapom van, esetleg születésnapom, most jön az üdvözlet, kissé megkésve, de annál nagyobb szeretettel, mint a rádiós kívánságműsorban. Vagy lehet, hogy meghívást kapok. Amerikába például, miért is ne, ha már Pistát korábban felköszöntöttem.

No, csakugyan a Pista lenne? Steve-vel kezdődik a címe, ő az egyedüli külföldön tartózkodó ismerősöm, talán asszimilációs nyomásra változtatta Istvánról Steve-re az e-mail címét. Vigyázat, vírus vagyok! – virít szembe a szöveg. Kérem, azonnal indítsa újra számítógépét, ellenkező esetben minden tárolt adata elveszhet. Szófogadóan nyomom meg a gombot, és közben az amerikai kirándulás helyett az internet fölöttébb hasznos voltáról elmélkedem.