Emberek, nem engednétek ma haza egy kicsit korábban? Felőlem a konzervatívok le is mondhatnak, vagy akár fel is, s az is kevésbé érdekel, hogy legfrissebb felmérésekre hivatkozva a kormány miként sminkeli három héttel Európa idecsatolása előtt a román–magyar barátságot, vagy, hogy a bukarestiek hogy a jó büdös nyavalyába nem képesek felfogni, hogy a székelyföldi és egyáltalán: autonómia mindeninek hasznára lehet… Fontos vacsorára vagyok hivatalos.
Azért mégsem lehet beállítani csak úgy, üres kézzel. Egy csokor virág és egy kupa finom bor a legkevesebb, amivel az ember kedveskedhet. A virágos boltban mosolyra fakasztom az elárusító asszonykát, azt mondja, nem azért, mintha az ingem kilógna a kabát alól, a nadrágom is rendesen begombolva, csak mert neki is jólesik, amikor annyi hölgyvásárló után férfi tér be a parányi üzletébe, szóval, hogy a férfiak nem mind olyanok, hmm: figyelmetlen, önző, lábszagú, szesz- és bagóbűzös bunkók.
A másik sarkon a családi vállalkozásként működő kis boltocskában a pénztáros asszonyka is mosolyog. Persze, a virág láttán, és az éppen belépő férjét meg is csipkedi mondván: Látod, te is gondolhatnál rám néhanapján… ne mindig csak az az utálatos futball legyen olyan nagyon fontos…
Tehát akkor vacsora. Nem hivalkodó, nem gazdag, miből is, minek is? Hanem csak olyan egyszerű, családias. Kevés felvágott, vaj, lekvár, egy kis vöröshagyma vértisztítónak, illatozó mezeivirág-tea a hegyoldalból, a Gyöngyöstől friss meleg tej a legkisebbik manónak. Friss virág az asztalon. Nem vágott, ami egy-két nap múlva szemétbe kerül, hanem élő-eleven, cserepes, hosszú távra. És egy palack bor. Egy kis igazi erdélyi: zsidvei félédes királyleányka. Az asztalon gyertya ég, piciny lángja hangulatos fénnyel és melegséggel tölti be az otthont. Nem zúg sem tévé, sem rádió, csak csendes együttlét, és meghitt békesség.
Aztán egyszer csak vége mindennek: szemvillanás alatt szertefoszlik a varázslat, mert két hatalmas pillogás után felgyúl a neonégő. A villanyszerelők befejezték a javítást.
Látogatottsági adatok