Úton-útfélen

Feltűnik egy hétvégi ház, és a civilizáció újabb jeleként körbeugat két kutya. Aztán megjelenik egy emberi lény is, aki baljós előérzetem ellenére nem a láncfűrészes gyilkos, csak az egyik víkendházra felügyel. Közli, hogy az egyetlen járható út visszafelé vezet, ilyen időben használhatatlan a rövidítés. Nincs mit tenni, visszafordulunk, az agonizáló mobilok magukhoz térnek, és mi újra a viszonylag ép aszfaltszőnyegen suhanunk tovább. Egy ideig. Mert később aztán a kockakőtől a földutakig akarva-akaratlan mindent kipróbálunk, hiszen haladni kell. Megtapasztaljuk, milyen egy az autópálya-építkezés közelében futó, tönkretett műúton kerülgetni a gödröket, döccenőket. Aztán azt is, milyen érzés az, amikor csak huppanókból és döccenőkből áll az út, kikerülni nem lehet a tankcsapdákat megszégyenítő kátyúkat, mert a gödör itt egyenlő az út fogalmával. A szakaszon túljutva a több kilométeres kockakő következik aszfaltfoltokkal, ez is érdekes tapasztalat. De legalább van térerő…
A történet a valóságban játszódik, a szereplők és az utak nem kitaláltak. Kevés kivétellel az országban bárhol megszerezheti az utazó az előbb felsorolt tapasztalatokat. Miközben évek óta autópályát építenek, euróban számolva is milliókat különítenek el útjavításra vagy -építésre. Kátyúznak szorgalmasan, bár néha egyetlen év időjárás-változásai tönkreteszik a toldozott-foldozott aszfaltot. Sebaj, jövőre kezdik elölről, pénz csak kerül valahonnan, s legalább a forgalmat is akadályozzák munka közben. Már csak egy kérdésre adja meg valaki a választ: mi maradt volna mára a kínai nagy falból, ha az évszázadok során azt is korszerű módszerekkel és költségvetési pénzből építik?