Urbanisztikai ballada

Azt pedig mindjárt itt a rovás elején fontosnak tartom leszögezni, hogy nekem szívügyem a hagyomány. Mindenféle hagyományért odavagyok, a kicsikért meg a közepesekért is, nekem mindegy, csak a szociokulturális örökség része legyen. Ám amitől igazán a hargitai fenyves erdő megmaradt faállománya felett repes a szívem, az a hagyományok továbbélése, átalakuló-megújuló alkalmazkodása különféle ágazatokban, vegyük a példa kedvéért a városrendezést. Amikor havasi gyopár virít a tömbházak oldalán, hogy plasztikusan fejezzem ki magam. Itt, Kolozsváron, máshol nem is viríthatna szerencsétlen növény. Egy urbanisztikai tanulmány adatai szerint ugyanis az egy pár tüdőre eső zöldövezet 7,18 négyzetméter, amely háromszorosan alulmúlja az elfogadhatónak tartott arányt. Na, de azt a kicsit legalább megbecsüljük rendesen.

Hétfőn hajnalban például a tömbházam előtti játszótéren felvisított valami. Pontosabban három valami, de olyan embertelen hangon, hogy vigyázzállásba merevedve ugrottam ki az ágyból. Jó három deci homoródi borvizet kellett magamra borítanom, hogy felébredjek, és elhiggyem, ami az ablakom alatt történik. Odakint valamelyik zöldövezet-rendezéssel megbízott cég három pengeeszű, nyíltszívű és széles vállú alkalmazottja bőgette szilajul a motoros kaszát. S láttak hozzá rendet vágni a zöldövezeten, amely fennforgó esetben nagyvonalú számítás szerint is tíz zsebkendőnyi füves részt és két méter szomorú élősövényt jelent. Közben kiabáltak is egymásnak, amit hallani nem lehetett, gondolom, valami olyasmit, hogy „szorítsad, Imre, meg ne hagyd magad, Áron.” Megható látvány volt. Akkor mondjuk más szó jutott eszembe, de most maradjunk ennél. A többszázados hagyományos kapcsolat ember és természet között. Amely a gondos munka hevében olyan elmélyültnek látszott, hogy a három területrendező fűkaszás azt sem vette észre, körülöttük sűrű pelyhekben havazik. A reggeli híradó pedig bemondta, hogy a beköszöntő tél miatt országszerte több utat lezártak.