Ünnep

Hajnali négy után pár perccel foglaltam el helyemet a szerelvény legutolsó kocsijában. Egy fiatalember ült még a fülkében, épp barátnõjével beszélt telefonon. A beszélgetést hallgatva olyan érzésem volt, mintha egy átlagos hollywoodi romantikus filmet néznék. Körülbelül negyvenhatszor hangzott el, hogy „Annyira szeretlek, édes!\". Próbáltam nem odafigyelni, mert úgy éreztem, hogy akaratom ellenére befurakszom két idegen magánéletébe. Végül elküldte aludni a csajt, csend lett. Majd azonnal lekérte a telefonegyenlegét, hogy lássa, anyagilag mennyibe jön ki neki ez a szerelem. Mert ünnep ide, vagy oda, a pénz fontos. Idõközben a vonat is elindult, amikor a fülkébe rontott egy roma társaság cicomás ünnepi maskarában, kellemes ünnepeket kívántak, majd minden további teketóriázás nélkül dobokat kezdtek el püfölni, és ordibálni, hogy „Jézus feltámadott!\". Olyan arcot vághattam, mint Luke Skywalker, mikor megtudta, hogy Darth Vader az apja. A kb. háromperces show keretében román, cigány, sõt magyar nyelven elõadott dalok csendültek fel – hiába, az erdélyi multikulturalitás. Némi apró feláldozásával sikerült tõlük megszabadulni, s ahogy behúztam a fülkeajtót, még hallottam, amint a kalauz utánuk szól: „Mindenki lefelé\".

A vonat mûút mellett haladt el. Egy fenyõfákkal megrakott kisteherautó hosszan jött mellettünk. Arra gondoltam, hogy vajon lekapcsoltam-e a villanyt, mielõtt eljöttem a lakásból, meg hogy estére otthon már karácsonyillat lesz, és hogy Székelyhídon csak percekig idõz a vonat, sietnem kell a leszállással. És már aludtam is. Azt álmodtam, hogy karácsonykor vonatozok hazafelé hatvan év múlva. Mellettünk kisteherautókon utaznak ünneplõ emberek a fenyvesekbe, hogy ott díszítsenek fát. A kántálók már angolul és németül is eléneklik a Csendes éjt, a telefonon pedig az ünnepek alatt nem lehet lekérni az egyenleget.

Szatmáron ébredtem, midõn a kalauz ünnepi hanghordozással üvöltötte a fülembe: végállomás!

Varga László