Udvarlók

Természetesen csak akkor, ha az ő terméküket vásárolom meg. Ami mindig jobban hidratál, kevésbé hizlal, több ráncot simít el a szemem alól, és ráadásul sokkal olcsóbb, mint az összes többi hasonló áru. És ha ez még mindig nem elég, biztosítják számomra a lehetőséget, hogy mindössze egy szelvény vagy egy kód beküldésével számítógépet, autót, külföldi nyaralást vagy akár lakást nyerjek.

Újabban a külső-belső összetevőim mellett a jövőmért is versenybe szálltak. Nem is akárkik: tekintélyes nemzetközi bankok és biztosítótársaságok, akik engem eddig észre sem vettek, hiszen lévén fiatal, egyedülálló, lapos pénztárcájú személy, nem volt, amit kezdenünk egymással. Tengernyi pénzt és időt áldoznak arra, hogy felfigyeljek rájuk, és elhiggyem: ők biztosítják majd számomra a legfelhőtlenebb öregkort – hogyha rájuk bízom a magánnyugdíjalapom kezelését. Ehhez pedig semmi mást nem kell tennem, csak kitöltenem egy papirost, amit házhoz szállít a szolgálatkész ügynök. Nem is egy. A szívélyes szomszédnéni, a volt iskolatárs, a türelmes elárusító a mészárszékből, a postás, a rendőr, a villanyszerelő egy éjszaka alatt vérszomjas marketingesekké váltak, és örök haraggal fenyegetnek, ha nem náluk írom alá a magánnyugdíjas papírt. Mindegyikük biztos forrásból tudja, hogy a másik bank hónapokon belül csődbe megy, az igazgató szektás, az ügynök satanista, a kezelési költségek pedig mindenhol az égig szöknek. Csak náluk nem, magától értetődő.

Amikor pedig a kerti úszómedencém mellett egy koktél társaságában békésen napfürdőző nyugdíjas leszek, elmesélem majd az unokáimnak: milyen is volt, amikor még a nagyanyjuknak udvaroltak. Virágot hoztak, térden állva könyörögtek, a fél világot odaígérték egyetlen igenért. Nagyanyátok kegyesen juttatott ide egy mosolyt, oda egy bólintást, aki meg nem volt szimpatikus, azt könyörtelenül kikosarazta. A fiúkat, nagyi? Á, dehogy, a magánnyugdíjügynököket.