Terasz verssel

Közben odakint a fekete lég kékké halványult, kibontotta magát belőle a Szentpéteri-templom tornya, rézsút, rossz arcú ikertestvérként egy toronydaru. Gyufaszál lángján nézzük, mikor fordul meg a szél. A Hóstát felől ébred a nap, költögeti a sugárút száz szimmetrikus tömbházát. (Amikor a hóstátiakkal közölték, fel kell hagyniuk a paradicsom- meg káposztatermesztéssel, s új lakhelyükként ezeket a blokkokat jelölték meg, bólintottak, hazamentek, és csűrjeikben felakasztották magukat). Az erőtlen fény szelídít rajta, de már mutatja csúnyaságát a lakótelep, república del sol, mutatok lefelé, rezsim nélkül.

Valamiért mindig foglalkoztattak a panellakások, az emberi élettér e tipizált és ellentmondásos beton helyszínei. Egy tízemeletes toronyblokkban negyvennégy család él – szó szerint – egymás feje tetején, fűtéscsövek, telefonkábel, zajjal és pörköltszaggal feltelt lépcsőház kapcsol össze száznál több, pár négyzetméternyi területre kényszerített idegent. Nemrég hallott adatokon tűnődöm: ha az egész világot egy tömbházba költöztetnénk, a jellemző százas skálát véve alapul, 61 lakásban ázsiai, 12-ben európai, 13-ban az Amerikákról érkezett, 13-ban afrikai emberek laknának. Kilenc élne közülük szellemi vagy testi fogyatékkal, 18 lenne állandóan szomjas, 13 éhes. Hat ember birtokolná az összvagyon 59 százalékát, miközben 43-an élnének rossz közegészségügyi körülmények között. Tizennégyen nem tudnának olvasni, egy felnőtt pedig a HIV halálos vírusát hordozná magában. Aki hűtőszekrényben tárolná az élelmét, ágyban aludna, és sajátjának tudná feje fölött a tetőt, gazdagabb lenne a lakók 75 százalékánál.

És miközben számolgatok, messzemenő következtetéseket próbálok levonni a korai eszmefuttatásból, teljes izzó gömbjével megjelenik a város fölött a nap, s az utcák, tömbházak kiterített vetítővásznára sugaraival felírja a Weöres-féle, mágikus verssort: Fű. Bárány. Tigris. Féreg.