Télanyó

De képzeljék el azt a pillanatot, amikor az ember belép a munkahelyére, ott áll sok-sok kolléga, és mindenki mosolyog. Nem kiabál a főszerkesztő, sem a helyettesei közül az, aki éppen bal lábbal lépett le reggel az ágyából, sem a rovatvezető, senki. Hanem mindenki csupa jóság és mosoly. És a helyiséget fenyőillat tölti be, mert a munkaasztalától arasznyira ott áll a pompásan feldíszített fenyőfa. Trinfuj Misi barátom, aki közös szülőföldünkről, Erdővidékről vándorolt ki kényszerítő körülmények között vagy tizenöt éve Magyarországra, és minden keserűségét önmarcangoló verseibe önti valahol Ajkán, no, ő szokta volt mondani, hogy amikor elkapja a honvágy, behunyja a szemét, és már otthon is van. No, akkor képzeljék el azt a pillanatot, amikor az ember belép a munkahelyére, és az emberek úgy mosolyognak, mint otthon, s amikor behunyja a szemét, már ott is érzi magát a középajtai fenyves erdő oldalában…

S hát még amikor csinos mikuláslányok kínálják falatnyi kaláccsal, hűsítővel. Csak. Mert az ő cégük úgy gondolta, hogy meglepi a miénket mindezzel. Én nem tudom, hogy szándékosan simogatják-e partnereink a lelkünket, de tény, hogy a földi jók mellett ráadásul a fenyőfa díszítése a mi nemzeti színeinket idézi (mit kerülgessük, amikor jólesik?), szóval olyan jó ma minden. És még Télapó is mosolyog és biztat, hogy gyertek csak közelebb, gyermekeim, ugye jók voltatok és szófogadók, no, ennek a találkozásnak az emlékére készítsünk néhány fényképet. S miközben köldökig érő hófehér szakállát mustrálom, idesúgja, hogy ezekkel a fényképekkel ők is igazolják majd az ő főnöküknek, hogy nem a kocsmában cseszték el az egész napot, hanem ajándékokat osztogattak a jó munkásembereknek. Kölcsönösen megsimogatjuk egymás szakállát, jöhet a fényképezés, s egy kicsit irigykedve súgom vissza neki, hogy ilyen hófehér szerkóval könnyű neked Télapózgatni, de azért kíváncsi volnék, milyen az igazi szakállad. Aszondja neki olyan nincs. Mert ő Télanyó.