Szoknya

S hogy ilyen előkelő helyekre minden írott és íratlan szabálynak fittyet hányva csak úgy, beállít, feles, de legjobb esetben is alig háromnegyedes gatyában. Ha valaki szólni mer, azt biztosan csak irigységből teszi, merthogy számára bokán alul érő ruhadarab viselését írja elő a munkaköri leírás. Hát akkor pukkadjon meg az irigységtől, vagy cseréljen munkahelyet.

De az érdekesebbje csak most jön. Mert hogyne volna jó ez a rettenetes meleg férfiembernek, amikor e kánikulában zsebkendőnyi ruhadarabkákra öltözött hajadonok, arák és nejek fedetlen és gyönyörűséges idomain legeltetheti a szemét? A szemét. Na? Csak azt nem értem, hogy a szépek és csinosak miért próbálják arasznyi szoknyácskájukat térdig tépni, valahányszor felszállnak a buszra, s egy-egy szemtelen férfiszem odatéved? Miként azt sem értem, hogy miért kell tépni azt a tenyérnyi topot, amikor e picurka ruhadarabot eleve úgy és arra tervezték, hogy a köldököt, s a felette-alatta levő, szintén tenyérnyi testrészt ne el-, hanem felfedje minden szépségével együtt. Tudom, hogy az olyan szabad és demokratikus és liberális államokban, mint az Egyesült Államok, egy-egy férfitekintetért vagy mosolyért vagy a szó minden értelmében jóhiszemű, a szépséget értékelő megjegyzésért nemi zaklatás címén börtönbüntetés, de legalább borsos pénzbírság jár, de az iskoláját neki, Erdélyben élünk, s különben sem lehet a férfiember fából, s különben sem vakságot, hanem hűséget esküdtünk a pap előtt, nemde?

Na. S felültünk a buszra. S a következőnél fel egy kis barna. Százhetvenöt magas, kilencven, hatvan, kilencven, Atyám, mintha Rodin Csókjából kibontakozva elevenedett volna meg. Csak egy nénike nem állhatta meg rosszallás nélkül: „Lelkem, nem fázik meg ebben a rövidke szoknyában?” „Télen mindenképp, de a kicsi fizetésemből különben is csak ekkorát vehetek…”