Szeretetünnep?

Minden szépsége ellenére viszont hosszú évek óta foglalkoztat, sõt azt mondhatom mostanság már egyenesen zavaró gondolattá vált éppen ez a jelleg. Nem állítom, hogy ellene vagyok az év békés, családi momentumának, de talán gyermekkorom kései éveitõl kezdõdõen egyfajta kesernyés íz vegyült az egész élményforgatagba. Okaira késõbb ébredtem csak rá, pontosabban az érzést felszínre hozó tényezõkre.

Az elsõ az ünnephez kötõdõ felfogásból ered. Bár nem tagadom, így december vége tájékán engem is sajátosan kellemes, békés, otthonos érzések lepnek meg, ami viszont valamelyest bánt, hogy miért pont most. Miért érzem úgy, hogy azokra az emberekre, akikkel esetleg sorozatos összezördüléseim vannak, vagy talán évek óta húzódó ellenségeskedés, harag áll közöttünk, most valahogy másként tekintek, rövid idõre elfelejtve az egészet. És tulajdonképpen ez utóbbiban merül ki a dilemmám lényege. Tényleg érdemes lenne egyszer választ keresni arra, hogy a keresztény taníttatásunk, elveink közepette legtöbbünk a megbocsátást, felejtést miért mindössze néhány napig gyakorolja. Szomorú konklúzió lenne, hogy az év fennmaradó részében esetleg nem érünk rá békeszándékkal közeledni felebarátainkhoz. Ha ez lenne az oka, vagy netán az egész karácsonyi viszonyulás mindössze a szokásokhoz való alkalmazkodás, akkor semmivel sem vagyunk többek, mint az uzsorás, aki idõközönként leereszkedõ gesztussal néhány fillért dob a koldusnak. Hogy lássák: õ is törõdik. A második az ünnepet fanyarrá tevõ tényezõ valahol lerágott csont, de idekívánkozik, mivel az elsõnek egyfajta folyománya: a lassanként kozmikus méreteket öltõ ajándékozási roham. Tényleg azt hisszük, hogy az ajándékok méretével a szeretetünk nagyságát is tükrözzük? Nekem egy fagyott fenyõág is megteszi... csak õszinte legyen a nyújtó kéz.