Röv.

Persze „kattintásnyi távolságra” szerepel a könyv címe, a borító fényképe, a vásárlói ár. Adott a népszerű közhely, mely szerint egy irodalmi mű legfontosabb része annak kezdő-, illetve zárómondata. Ezeken töpreng leghosszabb ideig, feszültségtől ráncos, szigorúan tenyérben nyugvó homlokkal a szerző, ilyenkor készülnek róla a fotók, melyek a majdani mellszoborhoz szolgálnak modellként. Megvan a két ominózus mondat – már csak hozzá kell pászítani a fránya tartalmat. Van rá példám, miért nem lehet kereskedelmi hülyeségként kezelni a hírt. Áprilisban megjelent a Háború és béke olvasóbarát változata. Kihagyták Lev Nyikolajevics 600 oldalas filozófiai töprengését, megmérettetett, könnyűnek találtatott, marad a regényben a vegytiszta cselekmény, amit egy hepienddel is megtoldott a kedves, csonkító hajlamokkal rendelkező szerkesztő. A rövidítési hisztéria általánosnak mondható. Megtanultunk 160 betűkarakterben kommunikálni, ennyi egy SMS maximális tartalma. Egy klasszikus „hogy vagy?”-ra illik modern emotikonnal, azaz emberarcot formáló hangulatjellel válaszolni. A kettőspontot követő (jobb oldali) zárójel azt jelenti, jól, mosolygok. Ha a kettőspont és zárójel közé kiskötőjelet illesztünk, ugyanazt jelenti – csak ezúttal orrom is van. Budapesti barátom írja egy levelében, hogy az arrafelé dúló közállapotokat a pesti „csajozós” szleng egy mondattal jellemzi: Hazakísérhetlek? Rengeteg errefelé a rendőr...

Számomra a rövidítések leginkább a humorral, a szatirikusba hajló gondolkodásmóddal kapcsolódnak össze. Mint Örkény egyperceseiben. Vagy a viccként terjedő „utolsó mondatokban”. Szia, cápácska. Mondom, a kék a fázis. Elvtársak, ne lőjetek. Süsü, te ittál, lehelj rám.

A gond csak az, hogy műfajtévesztő században élünk. Az említett hajnali kávé mellett böngészett weboldal további rövidhírei kizárólag emberi tragédiákról szóltak.