Pont

A hatodik ilyen vélemény után viszont már határozottan azon kezdtem gondolkodni, hogy mi is történik pontosan az alma materek üvegpalotáiban, mi az oka annak, hogy néhány év alatt sikerül teljesen kiirtani az emberekből a rajongást, vagy „gyengébb” esetben annak a szeretetét, amiért éppen azt az utat választották. És mindezt még azelőtt, hogy egyáltalán belekóstolhatnának, hogy milyen is a gyakorlatban azt tenni, amit elterveztek, amiért éveket áldoztak tanulásra.
Persze egyszerű lenne csak az iskolára kenni az egészet. A társadalom, pontosabban a kilátástalanság ugyanolyan mértékben hozzájárul ennek az érzésnek a kialakulásához. Elismerem, egy aránylag fiatal valakinek nem lehet túl vonzó, hogy miután évekig mint őrült próbál az agyába erőltetni mindenféle okos elméletet, a végén azzal kell szembesülnie: nevetségesen szerény élet vár rá, valahol a Hét Krajcár történetéből ismert kínlódással... és ez jelentős ideig. És közben olyan feladat elé kerül, minden egyes napon, ami hivatástudatot és hasonló romantikus érzésvilágot feltételez, mert különben csak szalagmunka lesz ez egészből.
A fentieken elgondolkozva, végül feltettem a nagy kérdést: nem éppoly veszélyes a helyzet, miért nem értelmezik másképp az egészet? A válasz gyors volt, meglepő és egyben lehangoló is: mert a helyzet igenis veszélyes, és nem hiszik, hogy van egészséges megoldás. Persze vannak pótcselekvések, de az kinek kell! Inkább még megpróbálunk időben valamit megtanulni, amiből még normálisan is lehet majd élni. Pont! Tovább már nem is kérdeztem...