Ötletszegény panoráma

Nem az olvasó iránti tiszteletlenségbõl. Kérem, nekem élettani mentségem van az egész ügyre. Már reggel óta bármiféle gondolatot szilánkjaiban blokkol a túlélés génjeimbe íródott, történelem elõtti reflexe: aki náthás, az ne játsszon publicistát, hanem menjen haza. Igyon kamillateát, hívja fel a dunyha alól a rokonait, mondja el megtört hangon, mekkora szerencséjének tartja, hogy megismerhette õket ebben a tovasuhanó életben. Arcára kerüljön a 21. század gyógyszeriparának szóló szomorú, fáradt mosoly. Egyáltalán, szenvedjen, és utálja az egész világot, mint macska a forró kályhát.

Ha a fenti, idealista megközelítést összevetem az én munkaprogramommal, az eredmény annyira abszurd, hogy Mrozek, Kafka és Ionesco önkezével cincálná cafatokra az életmûvét. A legtöbb, amit tehetek, hogy fertõzõ tekintetemet elfordítva a munkaközösség egészséges részérõl, a számítógépnek háttal ülve bámulok ki az ablakon. Letargikus utcakép: az alapozást a köd meg a szmog keverékével vitték fel, középpontban egy bódéval, a jobb sarkát egy bank, a bal oldalit egy keleti keresztény templom uralja. A tónus szürke, errefelé az aszfaltból kinõtt betonelemekbõl áll a város. Az elhaladó emberek gallérba húzott nyakkal sietnek dolguk után. A taxisofõrök a tízórás mûszak alatt összegyûlt unalomtól és stressztõl hisztérikusan gesztikulálnak a parkolóban. Ja, majdnem elfelejtettem, mivel csak a sarka látszik: egy lottóárus fülkéje egészíti ki a panorámát. Ahol ezen a héten sem vásárolt senki tízmillió eurót fiadzó sorsjegyet.

Õszintén, mostani állapotomban nem is értem, hogy láthattam valamikor vidámnak ezt a képet. Amikor furcsa ábrákat vetített a járdára a fák lombján átsütõ nap. A bankban alkalmazott kisasszonyok kimosolyogtak az utcán ténfergõkre. A bérfuvarosok délutánonként ebédelni vagy sörözni vitték a járókelõket. Náthának pedig nyoma sem volt az egész lakótelepen.