Õszi szerencse

Szelíden mosolygott, a tejre gondolt, amit minden reggel megivott. Azzal kezdte a napot, tej mellett gondolta végig, mit is kell tennie aznap, hova kell mennie, kivel kell találkoznia. Ettől voltak szépek a reggelei. Már csak a tej gondolatától boldog lett, és mosolygott.
Lassan kortyolta a tápláló italt, melynek minden cseppjében az egészséget vélte felfedezni, és arra gondolt, hogy aznap csupán egyetlen – igaz, fontos – találkozója van. Ebből akár hosszú távú kapcsolat is lehet – ábrándozott, majd mosakodni indult. Milyen szép is ez az ősz. Igazán nem értem, egyesek miért nem szeretik – fűzte tovább gondolatait, mikor fekete szvetterében kilépett az utcára. Fáradt arcú, kedvtelenül vánszorgó embereket látott. Ejnye-bejnye – morgott maga elé. Hát ez igazán nem szép. Mi történik ezzel a világgal? Sehol egy csipetnyi jókedv? Semmi mosoly? – kérdezte magától, és elképzelte, ahogyan mindenkinek elmagyarázza logikus és megtámadhatatlan érvekkel, hogy az élet márpedig csodaszép, az ősz nemkülönben. Csupa szín és fény a világ, csodálatos dolgok történnek szinte mindennap, és amúgy is süt a nap, hát ennek legalább illene örülni. Olyannyira szerette volna ezt elmagyarázni az utcán ballagó embereknek, hogy határozott léptekkel indult egy sétabottal cammogó, ősz szakállas öregúrhoz.
Figyeljen, bácsi, az ősz – kezdte mondandóját, abban a pillanatban azonban egy botot látott maga előtt, amitől önkéntelenül is hátraugrott. Sicc innen, nyavalyás macskája! Pont tizenharmadikán ugrálsz itt nekem? Hát azt akarod, hogy ne legyen szerencsém? – üvöltötte az öregúr rikácsoló hangon.