Nüanszok hajnala

Mert egyrészt ott vannak a mindenféle jármûvek, amelyeknek irányítói úgy gondolják, hogy azt a fura fekete valamit, amin éppen haladnak, csakis nekik találták ki, és ezért zavartalanul használhatják. Hogy mások is ugyanezt tennék, az õket különösebben nem izgatja, sõt egyes egyedeket olyannyira nem hatja meg, hogy nem is veszik komolyan azt a sok összevissza ugráló fénysávot a hátuk mögött, vagy autójuk elõtt. Még érdekesebb a viselkedésük, ha a vezetett gépkocsi esetleg egy bálna súlyát is megszégyenítõ tömeggel rendelkezik. Mert ilyen esetben mindössze egy szabály köti õket: vonat nem jön, a többi meg nem ellenfél. Na de haladni kell, sötétben, és persze (miért ne) havazásban. Ebbõl és a fentiekbõl kiindulva, kevesebb mint harminc perc után utolér az elsõ idegbaj, amit mutogatással és erõteljesebb népi kiszólásokkal levezetünk. Közben autónk szélvédõjén szentek és a sofõrtársaink általunk hányatott életûnek vélt felmenõági rokonai enyhén elmosódó arcképe néz ránk döbbenettel vagy éppen dühösen. Körülbelül a táv közepe tájékán érkezik a második roham, amit már csak megállással lehet kompenzálni egy-két cigaretta társaságában (már ha dohányosok vagyunk). Az csak fokozza az eset pikantériáját, hogy az autóból kilépve kevés hiányzik ahhoz, hogy hanyatt essünk, mivel közben elállt a havazás, de fagypont alatt a hõmérséklet. És persze mindenhol gerillaharcos-szerûen megbúvó jégszigetek rejtõznek. Lelkesedésünk, mintegy alkalmazkodva, máris lesiet a celsiusi skála nulladik foka alá, miközben továbbra is azzal vigasztaljuk magunkat, hogy nincs már sok.