Nézni vagy hallgatni?

Mosolyogtam, mert komikus látvány a szemével hunyorító ember, miközben megpróbálja a nézni-, olvasnivalót fókuszpontba állítani. Másrészt, nem értettem, ha az illetőnek egyébként is szemüvege van, akkor miért nem veszi elő, és használja. A fura rejtély nyitjára akkor jöttem rá, amikor nekem is szemüvegem lett.

Megtapasztaltam, hogy a szemüvegviselésnek külön szertartása van: elő kell kotorni a táskából tokot, aztán kivenni a szemüveget, megtörölni a lencsét stb. Elmegy az ember olvasni, vagy néznivaló kedve, mire az egész bonyodalmas „munkafázis” végére ér. Egyszerűbb – amíg a karunk engedi –, ha „beállítjuk a fókusztávolságot” (elvégre a szemben lévő lencse erre való), és nem nyűgölünk a táskával, szemüvegtokkal, lencsetörölgetéssel meg miegymással. Egy idő után azt is megtudtam, a szemüvegviselésnek fokozatai vannak. Eljön az az idő is, amikor a karunk már nem eléggé hosszú. A komikus helyzet elkerülésére elegáns megoldást találtam: előbb mérlegelek, és ha nem föltétlenül muszáj ott, akkor és rögtön elolvasni, megnézni valamit, akkor otthonra halasztom a „szemüvegszertartást”. Így tettem a minap is, amikor egy szimfonikus hangversenyen egy szórólapba kellett volna beleolvasnom. Táskámba csúsztattam a lapot „majd otthon elolvasom” felkiáltással, és a mögöttem ülő nagymamához fordultam a kezdés előtti szünetben egy kicsit beszélgetni. A nagymama viszont elmélyülten olvasgatta a szórólapot, így hát az unokát vettem célba kérdéseimmel. Kedélyesen elcseverésztünk a vakációról, iskoláról meg egyebekről, a végére a nagymama is bekapcsolódott a beszédbe. Közben gondosan elcsomagolta olvasószemüvegét, a tokot betette a táskába, majd kis idő múlva észbekapott. „Vegyem csak elő a látószemüveget, mielőtt megkezdődik a hangverseny” – mormolta inkább magának, és a táska mélyére kotort. Unokája szörnyülködve nézte az ügyködést, nem is hagyta szó nélkül: „Nagyi, te nézni akarod-e a zenét, vagy hallgatni?”