Mossál meg!

Jönnek nekem ezzel a reggeli hajókázással. Mit hajókázás, apukám, kaland, akció, motorcsónakos út a suliig, ami nagyjából a „legkirályabb” dolog, ami egy kisiskolás fantáziájában felötölhet. (Az enyémben is.) Mért van, hogy mindent szabad ezeknek az elkényeztetett talajmenti törpéknek? Amíg a világbajnokság tartott, minden este vérre menő focidöntők zajlottak az ablakom alatt. Vagy húsz kölök produkálta magát, ők voltak a brazil csapat, meg a francia csapat, sőt a tribün is. Halvány reménnyel néztem az egyiket, dundi – fenéket, kövér – kissrác, egyik kezében két szelet dzsemes kenyér. Gondoltam, ő legalább hamar kifullad, egy zajforrással kevesebb a játszótéren – hát nem előhúzott a zsebéből egy átkozott, zöld műanyag sípot, és ő lett a bíró? Soha nem bocsátom meg Bushnak az iraki háborút. Másfél hónapig minden nap volt bombamerénylet az ablakom alatt. Műanyag, megszólalásig hű M16-os gépkarabélyokkal volt felfegyverkezve mind a tizenkilenc amerikai tengerészgyalogos. (A kövér volt Szaddam.) Nem lehet bírni a kis akarnokokkal. Legyen torta ebédre. Vigyük haza a háromlábú kóbor kutyát a parkból. Vigyük haza a négylábút is, mert biztos testvérek. Bármit elérnek mosolygással, hízelgéssel, hevenyészett hisztirohamokkal. Valahogy minden kívánságuk teljesül. A minap a tömbház előtt parkoló gépkocsikat vették célba. Húsz pracli tapogatta a sárvédőket, húsz maszatos gyermekujj szántott végig a szélvédőkre rakodott koszrétegen, mossál meg!, mossál meg!, irkálták fel mindegyik autóra.
Egész éjjel esett az eső.