Milyen érzés?

Néha eltöprengek a dolgok értelmén. Tényleg csak néha és futólag, mivel a barátaim általában szólnak ilyenkor, hogy a következõ kört már nem kéne kirendelni. Néha felmerül a gondolat, hogy milyen módon és haszonnal bilincselteti magát az ember napi nyolc órára valamelyik munkahely fûtõtestéhez. Dolgozni ugyanis a legtöbb ember, akit ismerni szerencsém van, nem szeret. És ez nem azért van, mert rossz társaságban forgolódom. Hanem mert a napi rutin a legizgalmasabb feladatok vérét is kiszívja, a legfényesebb célt is korrodálja egy idõ után. Képzeljék el Petõfi Sándort, amint forradalmár lánglelkû költõ negyven éven át kilenctõl délután ötig. Ugye.

Amennyiben a tárca valahol hirtelen megszakadna, kedves Olvasó, tudja, hogy a szerkesztõ kivágta a következõ passzust. Ugyanis az újságírók munkájáról szeretnék írni. Arról, hogy milyen érzés reggelente kávét tölteni és bepötyögni a számítógépbe a jelszót. Meg hogy milyen mindennap mérlegre tenni 24 óra eseményeit, a felelõsségrõl, hogy melyik témával fog a lap foglalkozni. A pillanatról, amikor meg kell próbálni elõre elképzelni néhány ezer olvasó reakcióját, a nevekrõl, amik mögött tettek és emberek állnak, személyek, akik kedvvel vagy vonakodva, de randevúzni fognak a közvéleménnyel. Az örömrõl, ha helyesnek bizonyult a választás, meg a bosszúságról, ha megbicsaklott az arányérzék. Az igazság tehát mindezzel kapcsolatban az, hogy

Elmesélek egy történetet. A hétvégén autóval mentem egy más megyében szervezett esemény helyszínére. K. határában húztam félre, hogy felvegyem a behavazott útszélen integetõ öreg nénit. A szokásos felületes ismerkedés során valahol az alacsony nyugdíjak és a magas gyógyszerárak között a néni elmondta, hogy õ mindig megrendeli valamelyik újságot. Így, télidõben, amikor kevesebb a munka, és nagyobb a hideg, azt a lapot választja, amelyik – vastagabb. Nem mertem megkérdeni, hogy pontosan miért.