Mehetnék

Menni kéne, bakancsban, hátizsákkal, izzadó homlokkal vonatozni pár órát, aztán buszozni még pár órát, és a világvégi kis falu világvégi központjában a fa alatt megvárni, hogy a csotrogánnyal elszállítsanak a világvégén is túlra. Oda, ahol a zuhanyzó a patakmederben található, az áram a generátorban (már ha működik), a kígyó pedig időnként a sátor alatt. Sört azért lehet ott is kapni. Vagy bármely, találomra kiválasztott helyre, amely fedi a világvége fogalmát. Ki kellene fulladni a kocaturistáknak szánt ösvényen, nagyokat nevetni azon, hogy mennyire gyenge a nikotintól elgyötört tüdőnk, málnát kellene szedni, marhaságokat énekelni, aztán majdnem lekésni a vonatot hazafelé, és persze csak röhögni azon is.

Vagy pedig beülni sokadmagammal egy rozoga, benzinszagú járgányba, a csomagtartót telerakni fölöslegesnél fölöslegesebb holmival, és elindulni délkeletnek. Párszor eltévedni Sloboziában az útjavítások miatt, forgatni a térképet, kérdezni a bennszülötteket, kicsit veszekedni, aztán megtalálni a helyes utat, számolni a bólogató olajkutakat, árok partján, napraforgós szélében pokrócon ebédelni, fulladozni a hőségben, hatszor végighallgatni az egyetlen kazettát, és dinnyét vásárolni egy bódéban áruló nénitől, aki elkeseredik annak hallatára, hogy csak lejjel fizetünk. Aztán porosan, a dinnyétől ragacsosan megpillantani a látóhatár széléig érő kékséget, hagyni a fenébe autót, sátrat, teniszcipőt a lábon, belegyalogolni a sós hullámokba, majd azon frissiben napozni egyet a lenyugvó nap utolsó rézszínű sugarában.

Menni kéne, sivítja az óra, bebugyolálom hat pokróccal, és rádobok két dunyhát, hátha másnapig legalább nyugtom lesz tőle, aztán felülök a kilences buszra, arról át a harminckettesre, ahogy tegnap és ahogy holnap. Majd csak eltelik ez a nyár is.