Magyar urak

Olyan ez, mint a századelőn –mondom, és alig értem meg, hogy szavaim miértváltottak ki derültséget az asztalnál. Jó,hát az igaz, hogy 2007 sem tekinthető másnak, mintszázadelőnek, de én arra az igazira gondoltam, apárizsi kávéházakra, ahol ifjúpoéták töltöttek el éjeket ésnapokat, de még inkább a magyar századelőMóricz és Mikszáth regényeiből ismerthangulatára, a kivilágos kivirradtig mulatódzsentri társadalomra, amelyben oly békésenmegfért egymással a mulatás és a hitel, avers és a cigányzene...
A Hajmási Pétert, azthúzzátok, rikoltja egyik vendég, a cigányprímáspedig szempillantás alatt ott terem az asztal mellett, dalrafakad az egész társaság – középkorú,a diákéveken vélhetően túl levőférfiakból álló csoport. A prímástört magyarsággal szólal meg a nótavégeztével: no, hát egy-két bankónem akar tán odacsúszni a vonó közé?A társaságból azonban senki nem nyúl apénztárcája felé. Ej, hát ezeklennének a magyar urak? – állapítja megkeserűen, majd azonnal hozzáteszi: a román urakbezzeg, ők megbecsülik a muzsikust. Végül mégiselőkerül néhány bankó, alaposan, már-márkényesen vizsgálgatja az öreg, a kisebb értékűeketpedig elegáns mozdulattal, büszkén teszi vissza azasztalra. A cigányban van becsület, a román urakaz igazi urak, mondja. Ej, hát ez a századelő mégsemaz a századelő – így leforrázni a magyarurakat... Igaz, annak idején ők nem román bankjegyeketcsúsztattak a prímás vonójába.