Lerántom a leplet

Például gyerekkoromban. Az Amerikai Egyesült Államok hivatalosságainak a szexualitáshoz való roppant fura – nálunkfelé szerencsére még felfoghatatlan – hozzáállását már szóvá tettem egy korábbi glosszámban, a repülőn elkövetett szexuális együttlét nemzetbiztonsági kockázatai kapcsán. Most pedig azt olvasom a világhálón, hogy a tengerentúlon szexuális zaklatással vádolnak egy négyéves (!) kisfiút. A wacó-i (Texas) La Wega oktatási egységbe járó gyerek ugyanis átölelte az intézmény női alkalmazottját és megérintette a mellét, egészen pontosan arcát a nő melleihez nyomta. Az iskola vezetősége erre levelet írt a szülőknek, amelyben erkölcstelen viselkedés miatt marasztalta el a kisfiút. A szülőknek a levél „megrengette a világképét”, amin cseppet sem lehet csodálkozni, hiszen természetszerűleg megrengeti az ember világképét az, ha egyszeriben egy abszurd dráma kellős közepén találja magát.
Hát hogyan lehetséges, hogy engem senki nem csukott le gyerekkoromban, ha ilyenszerű pajkos dolgokat műveltem (bizonyára műveltem, mint minden egészséges gyerek)? Mért nem vertek bilincsbe, ha átöleltem az ovónénit? És hogy nem visznek el a rohamrendőrök, ha netán, néha arra vetemedek (már felnőttként), hogy csípősebb megjegyzésekkel illessem egy-egy csinos hölgyismerősömet, kolléganőmet, külső adottságai okán? Engem, aki mindeddig viszonylag kiegyensúlyozott, decens életvitelű polgárnak tartottam magam, egyszeriben letaglózott a felismerés, hogy valóságos szörnyeteg – egy „szexmajom” – vagyok óvodáskorom óta, élettörténetem be nem vallott nemi zaklatások nyomaival terhelt.
Hja, hát így rendül meg az ember világképe.