Kerge sors

Ez utóbbi folyamatot éppen a bárányok és berbécsek épülésére találta ki a természet, de a célközönségnek csak igen korlátozott hányada részesül belőle. Tekintélyes részét ugyanis megeszik az emberek különböző ürügyekkel, ami lehet a munkásosztály nemzetközi napja, de a fogyási céllal a tél folyamán vásárolt tollaslabdakészlet halaszthatatlan kipróbálása is.

Ha teljesen korrektek akarunk lenni, nem hallgathatjuk el: a dolgok ilyetén alakulásáról a bárányok és berbécsek is jócskán tehetnek. Mert ha húsuk állaga és íze mindvégig megmaradna abban az állapotban, amely a tudomány jelenlegi állása szerint kizárólag a szopós bárányok sajátja, talán nem lenne annyira sürgős rituális elfogyasztásuk. De nem, ők az eredendő ártatlanság állapotát csak addig őrzik, míg bele nem harapnak a frissen sarjadt fűbe, aztán jöhet az özönvíz. Esetükben persze inkább a faggyúíz özöne, amitől csak fintorog a legtöbb ember, s inkább pörköl disznótarját a lécdarabokból kínkeservesen kiimádkozott parázs fölött.

A törpe kisebbség persze esküszik a birkatokányra, jó zsírosan, krumplival és csipetkével szocializálva, bár a kulináris szemfényvesztés eme kellékei is csak akkor bizonyulnak hatásosnak előtte hosszasan ázik a hús ecetes lében. Ezt persze azok mondják, akik szélsőségesen elvakult hívei a birkahúsnak, úgy is mint a nemzeti identitás rostokban és fehérjékben gazdag hordozója.

A bárányokat és berbécseket persze mindez aligha érdekli, és főleg nem motiválja. Õk valamilyen titokzatos sorsszerűségnek engedelmeskedve igyekeznek mihamarabb kiköpni az anyacsecset, s irány a legelő azzal a harsogó zöld fűvel, amelyen elhever a majálisozó ember, s tohonyán kavar bele az üstben rotyogó vörös lébe.

Kerge birka, ha tudná…