Jogok

Második köszönésemre valami viszonzásfélét átszűrtek a szájukba tömött hamburgeren keresztül, s ugyanolyan tele szájjal beszélgettek tovább. Nem értettem, hogy miért olyan sürgős nekik egyszerre zabálni is, pletykálni is. Főleg azután, hogy szavaikból akaratom ellenére megtudtam: pont Nagybányáig utaznak. Az pedig valamikor másnap dél körül lesz, addig csak jut idő megbeszélni, hogy milyen volt a bukaresti kiruccanás. S ha netán elfelejtenek leszállni, akkor sem baj, mert Nagybánya a végállomás. Akkor hát minek így sietni?
Szóval a bukaresti élmények. Hogy a metró klassz, a taxisok nyomulósak, a szálloda náspá, a pizzájuk viszont szuperfáin. A pláza nem olyan jó, mint a kolozsvári, a diszkóban viszont a dídzsí jól nyomta. És ha a szociológia tanáruk a januári vizsgán is olyan morcos lesz, mint a tegnapi előadáson, akkor felköthetik a gatyát. De inkább készülhetnek az őszi második menetre.
Tusnádfürdőn jártunk, mire megszendvicseltek. Ittak egyet a lájtos kólából, majd a szőke megjegyezte, hogy nete, románul és magyarul is ki van írva a fürdőváros neve. A barna Csíkszentkirályon vette észre, hogy ott is. S Szeredában is, s fel azon, Gyergyó felé. Valami olyasmit mondott, hogy ezek a székelyek mit mind sírnak a jogaikért, amikor azok ott lógnak az állomások falán. A szőke erre azt mondta, hogy csak semmi gond, ez így helyes, európai országban illik az egyenjogúság. Ez jólesett. Nekem, aki addig hallgattam, de most hozzá kellett fűznöm, hogy az elmúlt évtizedekhez képest valóban van pozitív változás. Ami az állomásokra kifüggesztett kétnyelvűséget illeti. Nemcsak a Székelyföldön, hanem már Kolozsvár környékén is. Sőt, Dél-Erdélyben is, ahol a magyar nemzeti kisebbség köztudottan sokkal kisebb, számbelileg. Igen, és hol? Hát például Aradon. És Apahidán. Jaj, ezt igazán nem tudtuk…