Interaktív színház és a székely

Párjával a legutóbbi színházi fesztiválon is állandó vendég volt. Az egyik stúdió-előadáson háborús témát vitt színre a társulat, a hatást fokozandó, a közönséget is igyekeztek bevonni a történésekbe. Már a terembe menet fegyveres katonák álltak a lépcsőfordulóknál, és fegyverrel biztatgatták befele a nézőket. A fegyveres sokkolás olyan jól sikerült, hogy mindenki az arcára fagyott vigyorral foglalta el a helyét, és lélegzet-visszafojtva követte az előadást. Örültünk, amikor kiderült, néhány percnyi szünetre kiszabadulhatunk a katonai terror alól. A játéktól felhevült színészek viszont folytatták a megfélemlítést: pattogó parancsszóval szólították fel a nézőket, hagyják el a termet, és némelyik férfi még a puskatusból is kapott egy kis határozott biztatást a kifele igyekvéshez. Szedtük is az irhánkat, mert mi tagadás, a marcona, komor tekintetű fegyveresek félelmet keltettek, még akkor is, ha tudtuk, a jelmez mögött színész lapul. Pista előttem igyekezett kifelé, felesége pedig óvó ölelésének takarásában aprózott mellette.

Amikor a marcona képű egyenruháshoz értünk, Pista fojtott hangon, a szavakat alaposan megszűrve a fogai között odaszólt: „Ecsém, ügyelj’sze, nehogy megjessz! Ha meg találsz jeszteni, visszakézből úgy szájon kaplak, hogy mehetsz a rendezőhöz sírni.” A színész ábrázata kissé megnyúlt, és egy árnyalattal halványabb lett – értette a megtermett székely üzenetét.

A szünetben megkérdeztem Pistát, miért rémisztgeti a színészeket. Erre ugyanolyan megfontoltan és alaposan csak ennyit válaszolt: „Elejit kell venni a bajnak...”