Igazi magyar

Kissé meglepett a rendkívül barátságos fogadtatás. Lám-lám, az egyetemi bentlakás kilencedik emeleti szobájában mégsem úgy fest a nemzetiségi kérdés, mint a nagypolitikában. Moldvai lakótársam szemmel látható érdeklődéssel nézte, amint hátizsákomból kipakolok, kissé csalódottan nyugtázta, hogy sem nyereg, sem íj, de még csak egy üveg sör sem kerül elő a táskából. Kissé feszélyezett az igazi magyar szerep, amit ha akartam, ha nem, muszáj volt eljátszanom, úgyhogy igyekeztem keveset beszélni és mosolyogni, hadd lássa a fiatalember, hogy az igazi magyar bizony nem fecseg állandóan össze-vissza.

A vacsoránál folytatódott ismerkedésünk: büszkén tette az asztalra a kolbászt, a túrót, a paradicsomot, és kíváncsian kérdezte, ettem-e már ilyet. Válaszaim láthatóan nem oszlatták el kételyeit, végérvényesen csak akkor győződött meg arról, hogy az igazi magyar is eszik kolbászt, amikor saját csomagomból kínáltam.

Sör mellett folytatódott beszélgetésünk, kézzel-lábbal magyaráztam neki a magyarok történelmét, miközben arról is próbáltam meggyőzni, hogy teljesen normális emberek vagyunk. Ugyanúgy eszünk és iszunk, mint a moldvaiak. Tévét is szoktunk nézni, színházba is járunk. Sőt amikor betegek vagyunk, bizony az orvoshoz is elmegyünk. Úgy tűnt, hogy megértette a lényeget. Legalábbis nem csodálkozott azon, hogy van például mobiltelefonom – ezt pedig hatalmas sikernek könyveltem el. Miután befejeztem a telefonbeszélgetést, kíváncsian nézett rám. Magyarul beszéltél? – kérdezte. Igen, édesanyám hívott - mondtam. Nahát, még ilyet! Hát ti magyarul beszéltek a családban? De hisz… nem Romániában élünk? – kérdezte halkan az ifjú bölcsészhallgató.