Időutazás több szólamban

Elõször az autónk adott furcsa jeleket, mintha Istentõl rég elfeledett úton járnánk, hatalmas zöttyenésekkel haladtunk, majd, akár a középkorban érezhette a bolyongó lovas, a szállingózó ködbõl egy kolostor fala tûnt fel, majd a templom. Halványan pislákoló fények az ablakban, csend és titokzatosság. Kísérteties – gondoltam volna, ha a gödrökkel tarkított út megengedte volna, hogy a vezetésen túl másra is figyeljek. A hatás azonban nem maradt el, utólag jobb szakaszra érve visszaidéztem a látottakat, hát igen: mintha páncélok csörögtek volna a környéken, de lehet, hogy csak képzeltem.

Beértünk a faluba, ahová valójában nem készültünk, jobb viszont hirtelen nem jutott eszünkbe, és megrohant a jelen: gépkocsi zománca csillant meg a rávetülõ fényszórótól, „mesterségesen szakadt\" farmernadrág szárait láttuk menetelni egy pillanatra. Visszatértünk, igaz rövid idõre. Tábla az út szélén: XY kúria-vendéglõ balra. Letértünk, és újból magával rántott az idõ: dzsentribálok, konflisok és a kivilágított udvarház...majd a kert: mûsziklarakás és egy tányérantenna, az ébredés rövid pillanata.

Megfordulunk. Lépcsõk, oszlopos tornác, egyszerûségében szép homlokzat: minden a régi, csak a lakáj hiányzik vagy a szolga. Belépünk. Újabb idõugrás, újabb álom, színes, rendszer nélküli: vidéki nemesi lak, festett bútorok, csend és méltóságteljes hangulat, az elõtérben még Ferenc József császár évei köszönnek vissza. Az egyik asztal foglalt, hárman ülnek mellette, a csendet viszont nem zavarhatják, és mintha maguk is tudnák, halkan beszélnek, inkább csak jelzik a szavakat.

Csinos szobalány siet elõ, legalábbis annak tûnik, vagy ez még a varázs hatása lenne? A mellén fekvõ kis tábla szerint Máriának kell szólítani, mosolyog és zavarban van. Kétszer elsétál az asztalunk mellett, majd a pult mögül intenek neki, megbátorodik, odajön...és megszólal románul. A valóság sokszor oly fájdalmas.