Hegyi nász

Következésképpen a násznép szépen felkerekedett, és a Transzfogarasi úton kanyarogva meg sem állt a tengerszint feletti 2050 magasan található Bâlea-tóig, amelynek közvetlen szomszédságában a szent hajlék tavaszig áll. Aki nem járt még a Transzfogarason, legfeljebb csak elmondásokból tudhatja, hogy a fent égig, lent a pokolig érő meredek sziklafalba vájt keskeny út nem szívbajos autósoknak való. El lehet képzelni, hogy amikor egy dupla balos és jobbos hajtűkanyarban – amikor az embernek az az érzése, hogy egy helyben forog, és nem tesz meg akkora távot vízszintesen, mint függőlegesen – netán valaki felnéz a sziklaoldalra, és felkiált: Te Jóisten, menten ránk dől!… Vagy amikor lenéz a feneketlen szakadékba, és azt jajveszékeli, hogy Istenem, még biztonsági korlát sincs! Nyár derekán is előfordult már, hogy míg lent, a völgyben harmincfokos rekkenőség szárasztotta a szénát, odafent, a Bâlea-tónál egyet dörrent, s már locscsant is, sőt megszórta a hegytetőt egy kis jéggel és hódarával, aztán kapkodhatta ki-ki magára kéznél levő akármilyen cókmókját, hogy rövidnadrágosan, pólósan el ne vegye az Isten hidege. A mi násznépünk is úgy járt, hogy minekutána a jégtemplomban az ifjak kimondták, hogy ásó, jég-csákány s nagyharang, s a pap megáldotta a frigyet, olyan nagy idő kerekedett, hogy ott aztán mese nem volt. Látni sem lehetett, mert úgy vitte a szél a havat, hó a szelet, mindent, utat, tavat, jégtemplomot, az egész hegyet megrakta hóval, s mire az égiháború lecsendesedett, a temérdek fehérségben már mozdulni sem lehetett. A tó melletti fogadónál tovább semmiképp. Ifjú pár, örömapa, örömanya, s vagy két buszra való násznép a hegyen rekedt. A hírek szerint lentről sem kaphattak túl sok vigasztalást, mert az ítéletidő tengerszinten is végigtombolta a fél Európát, hát akkor két kilométer magasan… Mulathattak volna a hegyen tavaszig, ha a menyasszony magával viszi a nagyestélyit. És a babakelengyét.