Háztartási gépek etikája

Van egy intézmény Romániában, aminek nem kellene működnie. A nevét rejtő betűszóra (cseneszeászé) mindenki felkapja a fejét, a lapok, híradók kiemelt fontosságú hírként adják közzé a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács közleményeit. Tévedés ne essék, nem a munkájukat akarom megkérdőjelezni, az jelen kontextusban talán (sajnos) az egyik legfontosabb tevékenység. Csak azt bánom, hogy tizenhét évvel a rendszerváltás után (és akkor csoda, ha vannak, akik csak a kommunizmus generálszervizeként emlegetik?) ezek az emberek nem kamatoztathatják az élet más területein képességeiket. Mert nekik napi nyolc órában az egyik legperverzebb történelmi korszak salakjában kell könyékig vájkálniuk. Hogy a dossziék mocskos lapjai hétről hétre új neveket pergessenek ki: ki működött együtt a kommunista államhatalom titkosszolgálatával, a hírszerző szolgálattal, ki írt jelentést az unokatestvéréről, hallgatózott a szomszédja ajtaján, súgta be a munkatársát. Politikusok, az üzleti szféra mágnásai, művészek, egyházi méltóságok fényképe villan elő – hogy aztán el is tűnjön. Tegnap a keleti keresztények egyik pásztoráról derült ki, hogy farkasa volt a rábízott nyájnak. A Petru fedőnév alatt kollaboráló érsekre, mint sziklára épített a diktatúra. Az ügy kizárólag a következő név, a következő fénykép felvillanásáig lesz aktuális. Mert tíz–tizenöt évvel ezelőtt elmaradt a politikum, az intézmények és a közvélemény szintjén a felszólítás: fiúk, ez van, meg kell mondani az igazat. Nem kötelező, de repül az, akit később vajjal a fején találunk. Így kicsit olyan, mint nősülés után bevallani a matekelégtelent. Mint a mosógépek üvegablaka.