Határtalan

Ha ez így megy tovább,töprengünk barátommal, némiképpmódosítanunk kell az Európai Unióval,illetve az abba való belépéssel kapcsolatoseddigi – meglehetősen szkeptikus – álláspontunkon.Már csak azért is, mert lehetetlen nem érzékelnia kisbuszban eluralkodó vidám, kellemes hangulatot, a„végre minket is emberszámba vesznek” érzését– nyoma sincs a máskor tapasztalható tiszteletteljeselnémulásnak, midőn a határőr a „fedélzetre”lép, a görcsbe ránduló gyomor – eléglesz a belépésre jogosító pénzösszeg,ami nálam van, vagy visszafordítanak? – jellegzeteslelkiállapotának, a várakozás idegölőórái alatti bosszankodásnak. Lazánmutatjuk fel személyi igazolványunkat. Mögöttünkegy román lány az útlevelét nyújtja,és angolul szól a magyar határőrhöz, akiettől láthatóan zavarba jön – nem gond, van mégidő nyelvet tanulni –, majd kissé pironkodva kérimeg a „magyar nemzetiségű román állampolgárokat”a közvetítésre. A lány azt szeretné,ha útlevelét, régi módi szerint,lepecsételnék, mert ösztöndíjjalutazik külföldre, és ha nem tudja bizonyítania határátlépést (az, hogy ott van, nemelég bizonyíték?!), nem fizetik vissza azútiköltségét. A magyar határőr –közben megérkező román kollégájávalegyetemben – szabadkozva mondja, hogy nekik most már nincsjoguk pecsételgetni. Eddig kötelező volt, de most mártilos. Aztán, némi hümmögés után,mégiscsak elviszik az útlevelet, és lepecsételvehozzák vissza. A határsávon mégideiglenesek a szabályok, és teret adnak az egyénielbírálásnak. A balkáni abszurdoid tehátélt, él és élni fog; az ironikus körbezárult.
(U. i.: Budapesten, a mégeurópaibb Európában alig lépünk ki a3-as metróból, bombariadót jelentenek. Kétpercen múlt, hogy megúsztuk a hisztériát.Velkám.)