Halkaland

Milyen halat, teszem fel most már rosszat sejt?en a kérdést, mire a világ legtermészetesebb hangján érkezik a válasz: hát él? halat! Nekem, úgy látszik, nagyon bekattant az ebéd gondolata, mert néhány másodpercig még mindig azon gondolkodom, hogy milyen lehet az az él? hal, amit majd megetetnek a gyerekemmel, de végül öntudatra ébredek, és rájövök, hogy a világ legnagyobb átverésének vagyok az áldozata. Még egy utolsó próbálkozás, hátha én vagyok a nagyon hülye, és még mindig nem értem a szül?anyám logikáját (pedig tudom, nincs remény) és megkérdem: akváriumban? Hát persze! Hiszen tudtam, tudhattam volna. Mivel a reakcióid?m alaposan lelassult a hír hallatán, a gyerek fejl?dését szem el?tt tartó nagymama szép sorban kezdi magyarázni, hogy azon kívül, hogy a halak nem kerülnek sokba, sok tör?dést sem igényelnek, és különben is, akváriumot sem kell venni, hiszen van otthon az a gömböly? üvegedény (ami egyébként a kedvenc virágtartó vázám, na mindegy), abban milyen jól ellesznek. Amikor végre én is szóhoz jutok, és elmondom, hogy miért is nem szeretném, ha innent?l akváriumpucolással, meg mit tudom én, még mivel kellene töltenem a szabadid?m nagyon kevés szabad részét, a válaszból hamar kiderül az is, hogy csak csel volt a javából, hogy engem megkérdeztek, hiszen ?k már kétszer is jártak a kisállat-kereskedésben, és tulajdonképpen már ki is választották azt a két halat, amelyek ezentúl családtagként vonulnak be a legkedvesebb vázámba. Így nekem már nem marad más, beleegyezni a megváltoztathatatlanba – hát akkor haltulajdonosok leszünk. Aztán megérkeznek új családtagjaink, s miközben belakoltatom őket a befőttesüvegből a valamikori vázámba, utolsó daccal még megkérdem a nagymamát, hogy „miért nem vettetek rögtön papagájt”? De én vagyok a naiv, hiszen: „az nagyon drága” - hangzik a válasz. Ja, így már azért mégis más.