Ha megnövök…

Két hatalmas szarva alatt a magasabb termetűek is elfértek, a befutók pedig szinte kivétel nélkül a hosszú fehér szarvval pacsiztak sikerük nyomtatékául. Csüngött rajtuk fiatal és öreg, kamasz srác és csitri lány, pedig a kánikula a második-harmadik naptól már meglehetősen penetráns szaggal látta el a jelmezeket. Amint talán egy szürkemarhához illik is.
A változó udvartartás mellett egyetlen állandó kísérőjük is akadt. Az ötéves kiskölyök szüleivel az elsők között érkezett a stadionba, ahol azon nyomban a Matyik nyomába szegődött, s legfeljebb egy röpke pisilés erejéig engedte volna el őket. A rendezők már kezdetben igyekeztek leválasztani őket egymásról, egy Európa-bajnokság mégis csak komoly dolog, sokszor a versenybíró félrecsúszott esőköpenyét is szóvá teszi a verseny technikai delegátusa.
A gyerekkel azonban, úgy tűnt, muszáj lesz kivételt tenni. Ha szelíd erőszakot téve átemelték a kerítésen, akkora bőgésbe kezdett, hogy a műsorközlőt is túlharsogta. Aki tudja, hogy milyen hosszasan és mekkora hangerővel képes visítozni egy ötéves srác, képben lehet a feladat nehézségi fokával. De mivel a pályán mégiscsak nagy bácsik és nénik rohangáltak, gerelyek és kalapácsok barázdálták a levegőt, egy ott tébláboló apróság mégiscsak ön- és közveszélyes jelenségnek számított, ergo kerítésen túlra vele.
A végérhetetlennek tűnő bőgés persze egyszer mégiscsak abbamaradt. A csöppség pirosra sírt szemekkel kukucskált a kerítés lyukain át, sóvárogva figyelve a Matyik zavartalan közlekedését. Aztán az idegbaj környékén lévő szülőkhöz fordulva rekedten így szólt: „Ha megnövök, marha leszek…”