Füstölgés

Kibírta birkatürelmű dohányosunk azt is, hogy kitiltották cigarettájával a repülőgépről, a középületekből. Elvégre tényleg nem való hivatalba vagy színházterembe a kanyargó füst. A cigarettagyártó kibírta, hogy termékét nem reklámozhatja sem tévében, sem újságban, sem utcai plakáton. A célcsoport úgyis megveszi. Még arra is rá lehetett venni, hogy a cigarettásdobozon nagy fekete betűkkel ecsetelje terméke különféle káros hatásait. (Ha eltöröm a lábam, biztos az is a cigaretta miatt van.)

De ami sok, az sok. Ne cigarettázzak a vonaton (a dohányzókocsi intézménye nálunk ismeretlen), ne cigarettázzak a vendéglőben (mert a tulaj lusta volt leválasztani a dohányzótermet). Sőt az utcán se cigarettázzak, mert szemben találhatom magam egy jól öltözött, ápolt hölgyeménnyel, aki emelt hangon figyelmeztet, hogy nincs jogom az ő utcáján bagózni. (Hogy neki van-e joga az én utcámon üvöltözni velem, azt döntsék el a nálam okosabbak.)

Kedvenc kocsmámban, amely mindig zsúfolt, újabban egy teremnyivel kisebb helyen kell összeszorulnunk, mert ott van ugye a nemdohányzó terem. Ami viszont mindig üres. Olyannyira, hogy a pincérek már be sem néznek, pedig néha azért beül valaki. Sebaj, az élelmes vendég már névről ismeri a pincéreket, és utánuk kiabál, hogy kér vaegy sört. A többszöri szólítás valahogy eredménnyel jár, pincérünk zavart ábrázattal megjelenik a terem ajtajában, ám egy lépést sem tesz tovább. A vendégek megemlítik, hogy talán rendelnének. Mire a pincér közli: Sajnálom, nem mehetek be, cigarettával vagyok.