Fizikaóra

Hogy tudniillik lentről felfelé több energia kell, mint fentről lefelé, s hogy – szerencsére – létezik súrlódás is, különben a manók úgy repülnének ki a csúszkából, mint valami tudományos-fantasztikus-lehetetlen filmben a hősök. Aztán a harminc évvel ezelőtti fizikaórákon emelőként fejünkbe vert szerkezet manóváltozata is úgy működött, ahogy azt a nagykönyvben megírták: ha lenyomtam az egyik végét, a másik végén csücsülő manó felemelkedett, amikor óvatosan felfelé engedtem, a prücsök szép lassan leereszkedett. Vagy negyedórát gyakoroltuk ezt a tételt, amikor szóltam neki, hogy ejsze meg kéne egy kicsit pihenni, fogytán az üzemanyag, öreg a motor, ilyesmik, szusszanjunk meg, s aztán folytatjuk. De nem, de nem, úgyhogy lipinkáztunk tovább. Csak akkor váltottunk, amikor a mászókáról végre leszállt két vásott kölyök, s a szerkezet immáron a rendelkezésünkre állt. A fizika bombabiztos elmélete itt is érvényre jutott, hiszen valahányszor elengedtem a manó ülepét, annyiszor pottyant le. Hiába mondtam neki, hogy kapaszkodj, ne engedd el a vasat, mert úgy jársz, mint Newton bácsi almája, a kicsi ezeregyig a popsiján landolt a homokban, s feszt az érdekelte, hogy de micsinált a bácsi az almával, miután rápottyant a fejére. S ugye, megmosta, mielőtt megette volna, de igaz-e, hogy nem hámozta meg, mert a héjában sok a vitamin. Hanem a végén aztán a feje tetejére állt a fizika. Mint a bevezetőben mondtam volt. Hiszen a csőcsúszkának az alsó végén a visítás, vagyis a hang, mindig hamarább kijött, mint a fény, vagyis a kép, azaz a manó.