Festő leszek

Először úgy döntöttem, kertész leszek. Egyrészt mert jól hangzik: az értők azonnal felfedezik hatalmas műveltségemet, sőt villámgyorsan arra következtetnek, hogy finom lelkű ember vagyok, ha már csak úgy hobbiból idézem a poétát. Másrészt pedig a virágok szépek. Nem kérnek enni különféle válogatott finomságokat, mint holmi haszonleső kutyusok, sétáltatni sem kell őket, sőt anyagcseréjük sem okoz annyi kényelmetlenséget, mint bármely hobbiállat emésztési folyamata. Kis víz bármikor kerül, aztán pedig csak beszélni kell hozzájuk, ahhoz hogy viruljanak és szeressék a jóembert (ebből a szempontból például sokkal egyszerűbb a virágokkal, mint a nőkkel).
Sajnos azonban, amikor már egészen szolid kis virágkollekciót sikerült összehoznom, beköszöntött a tél. Globális felmelegedés ide vagy oda, a kis kedvencek bizony megsínylették az időjárást. Kinti hideg, benti meleg, kevés fény, talán-talán távollétem okozta elmagányosodásuk – a fokföldi ibolyából már csak a cserép és a föld maradt, a többi virágom pedig ugyancsak a Halotti Beszéd sorait juttatta eszembe, hogy bizony-bizony por és hamu...
Karácsonyra kifestőkönyvet kaptam ajándékba. Illene a kezedbe a sok színes ceruza – mondták, én pedig komolyan vettem. Még attól sem estem kétségbe, hogy első mozdulatommal égszínkékre pingáltam a fa lombját. Kitartóan, inkább kreativitásomban, mint kézügyességemben bízva folytattam a festegetést. Pillanatok alatt ibolyakék tehenet, zöld orrú fülesbaglyot varázsoltam. Büszkén mutogattam kollégáimnak, látjátok, milyen izgalmas és mégis nyugtató tevékenység a festegetés. És azonnal meglátszik az eredménye is. Az sem túlságosan hozott zavarba, hogy kolléganőm négyéves fia a számítógép billentyűzetéről feltekintve gúnyosan végigmért...