Férjsors

De jó, hogy nem felejtettem el a kakaós pudingot, mert ennek kapcsán eszembe jutott, hogy savanyútejet is vennem kell. S ha már ideküldtek, sört is, arany-arany tartalékomból öt dobozra futja. Akkor legyen két csíki – enélkül mit ér az élet? –, lehetne Hargita is, mert az mindnél finomabb, csak az a baj, hogy 1. nem dobozolják, 2. errefelé nem hozzák. Na, akkor legyen két régeni, mert az is finom, ráadásként pedig egy cserefa, mert az kemény.

A pénztárnál előttem álló ipse menőféle lehet, mert még azt is elvárja, hogy a kisasszony becsomagolja neki a vásárfiát. Még jó, hogy nem nyitatja ki vele a kocsija ajtaját… Aztán a szőke, kis szemüveges pénztáros hölgyike arca mosolygósra vált, amikor én következem. Még szép… De hamar kiderül, hogy annak örül, hogy a kenyeret, a tejeket, a felvágottat, végül a sörösdobozokat szép katonás sorba rakom a pultra, hogy azzal a csipogó piros fényű mütyürrel kódilag a lehető leghamarabb betáplálja a pénztárgépbe, öszszegileg pedig ki a zsebemből. De azért hozzáteszi, hogy a domnu’ milyen rendes. Ez mind én vagyok. Próbálom elmagyarázni, hogy valamennyi jó tulajdonságomat az őseimtől örököltem, minden rossz pedig olyan helyeken ragadt rám, mint óvoda, iskola, bentlakás, katonaság, munkahely, egyetem s ez a cudar világ, de hamiskásan szavamba vág, hogy hagyjam csak a témát, mert ő tudja, milyenek a férfiak. Azt mondja, az élettársát is nevelgette vagy három évig, de az idomítás abbamaradt, mert a pasas nem megszokott, hanem megszökött. S ha otthon nem lenne asszonyom, biztosan az asztalomra is jutna a szanaszét hajigált lábszagos zoknikból. Hát azt honnan veszi, hogy fehérnép áll a dolgok háta mögött? Hát onnan, mosolyog, hogy a pultra nem kiduvasztotta a holmit, hanem szépen kirakta, ahogy a felesége tanította – kérem, adja át neki üdvözletem –, s az ujján különben is gyűrűt hord…