Euro-vízió

---

Persze a hatalmi önfényezés és a grandiozitásba torkolló hivatalos hurráoptimizmus kevésbé érdekes az EU-ba lépés pszichológiája szempontjából. („Jól belépünk” – ahogy egy civil szervezet hirdetése mondja, múlhatatlan derültséget okozva számomra.) Sokkal érdekesebb az a tapasztalat, amit egy fél országon átvezető autózás biztosít. Zötyög az ember a Mezőségen, és azt látja, hogy az elhanyagolt falvakban az oszlopok, magánházak fellobogózva, a román trikolór és a csillagos-kék zászló békésen lengedezve hirdeti: nemsokára mi is jogot formálhatunk az „európai” öndefinícióra. Persze ez nem újdonság, az össznépi eurománia már jó ideje tart. Nálunk mindig mindent jó előre meg szokás előlegezni, s inni nagyot a medve bőrére, mert ha nem is lesz belőle semmi, de ünnepelni jó. Mindig lenyűgözött a „nép” azon képessége, hogy lelkesedni tud mindenért, amit kellő pompával adnak el neki. (A pompa amúgy is követelmény, minden nyomorúság ellenére: íme egy ház a szegényes falu közepén, amely rózsaszínben díszeleg, kapuja előtt két kőoroszlán posztol.) Jómagam mindig úgy tekintettem az Unióra, mint olyasmire, amibe jobb belépni, mint kimaradni belőle, olyasmire, ami elkerülhetetlen – de lelkesedni érte képtelen vagyok, s hangozzék bár durván, az ilyesfajta önkéntes megnyilvánulásokat kénytelen vagyok a balkáni szervilizmus számlájára írni, amely ugyanúgy aláfekszik minden új világrendnek, legyen az vörös vagy kék színű.
Lapozgatom a nagy angol író és gondolkodó, Chesterton Önéletrajzát, amelyben – szintén egy új kor eljövetelét beharangozva – azt írja: „A sterilizálás, illetve a társadalmi higiénia lendületes ostora már ott lebeg a horizonton, s mindenkire irányul, kivétel nélkül”. Persze már csak az időbeli távolság miatt sem állítanék ilyet, s az ünneprontó szerepét sem szívesen veszem magamra. Jobb, ha azt gondoljuk, amit az a mezőségi látvány kínál: a jövő mocsaras ugyan, de mégis rózsaszín, és oroszlánok őrzik.