Észbontó Észosztó

Jobban tudja, mi helyzet itt a végeken, mint azok, akik hétköznapjainak része a megmaradás, az anyanyelvi kultúra őrzése. Jobban tudja, mit kellett volna, mit kellene tenniük a parlamenten belüli vagy éppen kívül rekedt politikusoknak, a „minden lében kanál” újságíróknak, a vállalkozóknak, de még az egyszerű embereknek is. Éles, bíráló hangon mindenkit kioktat, kiemeli, kinagyítja a hibákat, rávilágít a tévedésekre. Szóval eljön Erdélybe, és a magyarságáért különösebben semmilyen erőfeszítést nem tevő „belmagyar” magabiztosságával osztogatja az észt. Mellesleg az itteni magyarságról az egyetlen magvas információja: „milyen csodálatos, hogy 600 kilométerre a román–

magyar határtól, Románia közepén magyarul beszélnek az emberek.” Minap egy erdélyi falucska út menti fogadójának rusztikus hangulatú helyiségében ütötte fel tanyáját Észbontó Észosztó, és miközben zabálta a székely konyha remekét, asztaltársaságának osztogatta az észt. Amikor az álláról csöpögő zsírt törölgette, és az ujjait nyalogatta, a körülötte ülőknek megmagyarázta, hogy ők voltaképpen szellemileg teljesen retardáltak, ráadásul nem is érzik azt. De majd ő megmutatja, mit hol rontottak el, mit hogyan kell csinálni, hogy igazi europolgár lehessen a keményfejű, autonómiamániás székely. Ehhez pedig semmi egyebet nem kell tenni, csak hajlongani az alamizsnáért, amit ő majd kegyesen kioszt annak, aki megérdemli. Nem akárkinek! Csak azoknak, akik elismerik az ő „belmagyar” felsőbbrendűségét, akik fennen hirdetik, hogy ő maga az Intelligencia, az Ész, az Okosság.

Az asztal mellől a mélyenszántó elméletek gyártása közben észrevétlenül elszállingózott a hallgatóság. Észosztó Észbontó még mindig hevesen hadonászott, és habzó szájjal magyarázott, amikor felállt az utolsó hallgató, és csendesen megjegyezte: „Talán az, hogy 600 kilométerre a román–magyar határtól 2007-ben még mindig magyarul beszélünk, mégiscsak a mi érdemünk, és nem a magához hasonlóké.”