Emberség

Jó hat-hétszakaszos énekének utolsó részében a kis koszos és szakadt emberke Isten áldását kérte a városi közszállítási vállalat minden egyes utasára, gépkocsivezetőjére, és a karácsonyra való tekintettel kérte: legyenek kegyelmesek, és adjanak bár egy falat kenyérrevalót. A tizenkét-tizennégy éves forma legényke közvetlen szomszédságában levők nagyobbik része kényesen fordult el a zuhanyozót bizonyára nem ismerő, s a jelek szerint a szappannal is ritkán találkozó emberkétől, de azért akadt, akinek megesett a szíve és holmi aprót eresztettek kinyújtott kicsi markába. Miközben a busz araszolgatott az esős-latyakos úton, végig a civilizációnak nevezett ember-, beton és gépkonglomerátumon. A kicsi koldus pedig nem szállt le a következő megállónál, mert az előadói jogdíj beszedésével még nem végzett.
Felpattant viszont egy marcona kinézésű férfiember. Már eleve gyanús volt, de amikor kabátja hajtókája alól előfordította fényképes igazolványát – mint a titkos rendőrök egykoron –, egyértelművé vált, hogy nem túlzottan emberbarát az illető. Nem nagyon érdekelte, hogy a téli szünidőre hazafelé tartó egyetemistáknak épphogy kijön a vonatra való, s különben is, piszkálta rendesen a társaságot. Még azzal az ötvenes asszonnyal sem volt elnéző, akinek egész lényéről lerítt, hogy a szent igazat mondja, amikor esküszik rá: bérletét a másik kabátja belső zsebében felejtette a fogason, az előszobában. Te is, elő a jegyet vagy bérletet!, mordult rá a díjbeszedéssel majdnem végző koldussal. Emez hatalmas fekete sapkáját újra megigazítva mondá: Jól van, na, karácsony lévén, tőled ma nem kérek egy fillért sem.