Emancipáció

Például, mert az elmúlt század történelmi koncepcióit zsigereiben megváltoztató, világméretű törekvésről van szó, melynek hosszú távú hatásaival máig nem sikerült tisztába jönnünk. Az is szempont, hogy ilyetén törekvések nélkül szegényebbek lennénk aktuális humorkészletünk ötven százalékával. Csupán akkor húzkodom a szám, amikor női magazinok, kora délelőtti talksók, internetes vitafórumok választják témául az emancipáció kérdését. És akkor is csak azért, mert nem mondják el a teljes igazságot. Hogy az emancipáció nem valami felvilágosult és emelkedett, világmegváltó elme szüleménye, hanem kényszerű kenyérkeresők kollektív akciójaként kezdődött. Hogy ínség és gazdasági kényszer irányította a nők tömegeit a munkaerőpiacra, nem a tenni vágyás. Hogy háborús anyaghiány tüntette el a fodros, sleppes szoknyák, uszályok és kalapköltemények divatját. Hogy a rövid haj nem polgárpukkasztásból, hanem gyárak és üzemek gépsorain dolgozók észszerű munkavédelmi meggondolása folytán lett elterjedt viselet. Hogy a támaszra szoruló, gyenge nő képét nem elhatározás, hanem emberi életek millióját elemésztő, kikerülhetetlen társadalmi és politikai realitás szüntette meg. Persze mindezekről teljesen fölöslegesen beszélnék Annának. Nem lenne tisztességes részemről, és zavarnám is vele. Ugyanis napi tíz órában taxit vezet, öt perc alatt legalább hússzor pillant a tükörbe. Idegen, egymást váltó utasokkal a hátsó ülésen manőverezik az idegeket tépázó nagyvárosi forgalomban, részegeket szállít haza, veszekszik a többi taxissal a jobb parkolóhelyért. Panaszkodik, hogy szinte lehetetlen a civilizált közlekedés, mindennap roszszabbak az utak, akadékoskodóbbak a közlekedési rendőrök. És a kesztyűtartóból előhalászott tubusból bekrémezi a kezét, amíg zöldre vált a lámpa.