Éléstár

De a lényeg lényege, hogy a vizsgaidőszak hála Istennek lejárt, és végre itt van a nyári nagyszünet. Pakolás közben kerülnek elő a rég eltűntnek hitt jegyzetek. Igen, azok, amelyekből készülni lehetett volna a marketing- vagy az egyetemes középkorvizsgára, de most már nem számít, amikor ezek hiányában, ám a leleményesség birtokában az átmenő amúgy is összejött. Előkerül az albérleti lakás harmadik kulcsa is, amelynek eltűnéséről a tulajnak természetesen soha senki nem szólt, nehogy cirkuszolni kezdjen, s mivel másolatra pénz soha nem volt, és nem is lesz, két és fél hónapon át a legények úgy oldották meg a ki-bejárást, hogy valaki mindig a kulcsot elveszítő belfaszttal együtt ment vagy jött. Előkerül a kispályás diákfoci-bajnokságon agyonizzadt mez, ez még hagyján, erre anyuka csak annyit jegyez meg, hogy de édes fiam… Hát tudod, Anyu, ebben lettem bajnok. Amikor viszont ugyanazon a bajnokságon használt, rothadásnak indult zokni is előkerül az erkély egyik sarkába dobott műanyag zacskóból, anyuka elszörnyed. Hát Anyu, tudod, ezzel a jobb lábassal lőttem tizennyolc gólt, nézd, ezért ez a gólkirályi diploma, a zokni ettől függetlenül kukába kerül. Ugyanez a sors vár az éléskamrában a tojássütő tepsibe beleaszalódott szalonnabőrre, az ötliteres edény alján penészedő kovászos uborkára, a műanyag-zacskóban legalább hat hete összeaszott és penészes kenyérmaradékra, a polchoz száradt citromra és a dobozba olvadt cukormaradékra. A felső polcon viszont anyu elképedésére patyolattiszta befőttesüvegek sorakoznak. Kettesével, szépen lezárva. Tudod, Anyu, ezekben nyári hőséget tárolunk. Télire.