Éjszaka

Hanem az, hogy éjjel két óra van, és a legkisebbik manó egyszer csak megszólal. Bele a sötétbe: „Anya, Apa.” Csend. Fél perc múlva: „Mama, Tata.” Megint csend. Újabb fél perc múlva szöszmötöl, majd közelednek a lépései: „Sziasztok. Anya, amikoj kicsi leszek, ügyesen megyek a pajkba játszani. (A pajk annyi mint játszótér.) Értjük, manó, menj aludni. De amikor kicsi leszek, akkoj nem kell jöjjön velem Tata a pajkba, és Apa sem, és Anya sem, és Mama sem. Jól van, manó, majd elmész ügyesen. Vagyis egyedül. Most menj aludni. De amikor kicsi leszek, akkoj megtanulok bicikkizni bajóti Mamánál és Tatánál. Igen, úgy lesz, de maradj csendben, mert felköltöd a ház népét, menj vissza az ágyadba aludni.”

A legkisebbik manó olyan, mit az összes többi: szófogadó. Úgyhogy az irányt a nagyapáék szobája felé vette: „Sziasztok. Mama, alszol? Mama, ne aludjál, amikoj holnap Vistán voltunk, a Pista bácsi malacai dudulnak az anyukájuk dudájából. Természetesen, hiszen még alig néhány naposak, és enniük kell, sok tejecskét, hogy nagyra nőjenek, de ha te nem szereted a tejet, s főleg, ha nem alszol, akkor a Pista bácsi malackái meghaladnak téged a növésben, te pedig kicsike maradsz. Menj aludni. De amikoj holnap Vistán voltunk, a malacok hogy kijöttek az anyukájuk hasából? Hát úgy, mint amikor Tata előveszi a zsebéből a te legkisebb barátodat, Zümit: kibújtak és kész. (Zümi egy kedves kis méhecske, valami plüssszerűségből természetesen.) De hogy bementek a lyukba? Az anyád laskáját, te gyermek, be kíváncsi vagy… Akkoj megkéjdezem Tatától, hogy bebújtak a malackák anyukájuk hasába… Tata, Tata, ne aludjál, nyisskiszemed… Manó elérte, amit akart, mert nagyapó is ébren volt már. Te manó, hát nem alszol? Nem, mejt az álom elment mind a kettő szememből. Igen, és hova ment? Lefeküdni, aludni.”