Csipetnyi tél

Azt sem tartom kizártnak, hogy Tél Õfelsége próbára tesz minket. Fel akarja mérni, kik azok, akik kitartóan szeretik őt, akkor is, ha éppen nem varázsolja csillogó fehérre a világot. Olyan ez, mint amikor a nők kérdezik aggódó arccal: akkor is szeretsz majd, ha már öreg és ráncos leszek?
Mindenekelőtt azt kell kivernünk a fejünkből, hogy a tél az olyan profán kellékekből tevődik össze, mint a hó, a fagy, a járhatatlan utak, túlzsúfolt sípályák. El kell fogadnunk, hogy a tél, akárcsak az öregedés, az egyesek szerint vészesen közelgő apokalipszis, avagy éppenséggel a gazdasági fejlődés, számtalan módon megnyilvánulhat.
Ott van például az első félreismerhetetlen tünet: egyetlen nyárikert sincs nyitva. Forralt bor viszont minden kocsma kínálatában az első helyen szerepel. Vagy ott van a tömegközlekedés. Pontos adatok hiányában csak becsülni lehet, hogy vastag kabátok miatt hány százalékkal kevesebb ember fér fel a villamosra, mint nyáron. Feltűnő továbbá, hogy legalább kétszer annyi időt vesz igénybe az öltözködés, mint a nyári hónapokban. Szemüvegünkre is sokkal több gondot kell fordítanunk: a bepárásodott lencse miatt az üzletbe lépve például jóval később szörnyülködünk az árakon, mint tesszük azt az év más időszakában. Arról nem is beszélve, hogy a téli ünnepek alatt felszedett pluszkilók miatt mintha lassabban mozognánk, a töltött káposzta ínycsiklandozó illata is lassan nehéz szaggá válik, miután megannyi finomsággal kényeztettük szervezetünket.
Ha valaki ezek után is kételkedne abban, hogy tél van, még mindig van egy mód arra, hogy bizonyosságot nyerjen. Belenézhet az ajándékozási láz után összezsugorodott pénztárcájába. Aztán pedig megnézheti a fűtés-, meg a villanyszámlát. És ábrándozhat az ingyenmeleget és -fényt szolgáltató napocskáról.