Behálózva

Mennyire felemelõ dolog is az, hogy az individuum önkéntességi alapon maga választhatja meg azt a szociokulturális csoportot, ahová tartozni kíván! Én magam – akit nemigen lehetne a korszellem túlzott követésével vádolni – például két ilyen hálózatnak is tagja vagyok. És valóban: egykori barátok, elfeledett ivócimborák és elfeledni kívánt hölgyismerõsök bukkannak elõ folyamatosan a távoli homályból, s néha magam is meglepõdöm, milyen kiterjedt társasági kapcsolatrendszert építettem ki és le az esztendõk során. Úgyhogy igazi lelkesedéssel vetettem bele magam a kapcsolat(újra)építésbe.

Botor fejjel azt képzeltem, hogy azon emberek száma, akiket baráti körömben tudhatok, idõvel maximálható. Elvégre nem ismerhetek és nem is óhajtok ismerni mindenkit, még akkor sem, ha tudok a létezésérõl. Az elsõ baljós jeleket akkor kaptam, amikor a személy, aki visszaigazolást várva bejelölt, sehonnan sem volt ismerõs számomra – de hosszas fejtörés után kiderítettem: õ az, akivel 12 éves koromban tantárgyversenyen voltam, és a hátam mögött ült a tanteremben. Szép és nemes dolog, hogy felismer még most is, pedig az idõ bizonyára mélyen barázdálta arcomat. Aztán egyre szaporodtak az ismeretlen ismerõsök, s én viszszahõköltem, rápillantva hétmérföldes listámra, ahol – úgy tûnt – egyre több olyan ember van, akinek a kilétével nem vagyok teljesen tisztában. (A korral járó memóriagyengülés lehet a ludas.) Csalafinta módon bevetettem idõnként a „közös ismerõsök\" opciót: leírhatatlan meglepetésemre a közösként elõhívott arcok és nevek jórésze számomra nem mondott túl sokat (õk a listámon vannak?!).

Társasági lényként természetesen készen állok új kapcsolatokra is. S csak reménykedni merek abban, hogy „nagy családomba\" olyan ember is be-betéved, akivel életem során legalább egy félmondatot váltottam. Vagy ha nem, ír elõtte egy levelet – hadd ismerkedjünk meg végre.