Az őrző-védő ember

A színpadon szintén szürkülő – vagy tán egészen ősz halántékú – vén hülyék ugrabugrálnak, mint akik nem képesek belenyugodni abba, hogy elmúltak már húszévesek (bár, mint tudjuk, nem csak a húszéveseké…). Ott bohóckodnak ezek az élet nehézségeitől – sex and drugs and rock’n’roll – meggyötört zenészek, a fémkerítés túloldalán pedig gyönyörűbbnél gyönyörűbb rajonginák omlanának bármely percben a lábaik elé – ha engedné az őrző-védő ember. Ő azonban hivatása magaslatán van, s útját állja minden ilyenszerű galád próbálkozásnak. Vajon mire gondol, miközben szigorú tekintettel nézegeti a kordon két oldalán elhelyezkedő, láthatóan eksztázisba merülő figurákat? Lehet, hogy ha éppen nem lenne szolgálatban, ő is ott csápolna a küzdőtéren, mert az illető zenekar muzsikáján nőtt fel. És most rezzenéstelen szoborarccal, mindenfajta érzelemnyilvánítást mellőzve kell szemlélnie az egész műsort. Vagy ha nem, mit gondolhat a némiképp megváltozott tudatállapotban leledző ifjak és nem ifjak fékevesztett tombolásáról? Mit nem adnék érte, ha belelátnék ilyenkor az őrző-védő ember fejébe!

Ugyanis könnyen el tudom képzelni, hogy nem túlzottan napfényes az ő elméje ilyenkor. Mert, ugye, mennyire bosszantó is tud az lenni, hogy azok a nyimnyám, hájas vénemberek a rajongás tárgyai ma este, és nem ő, aki korát meghazudtolóan jó testi kondíciókkal rendelkezik. És milyen gyűlöletes is az, hogy ezeknek a rokkendrollroncsoknak egyetlen intésére korhatárkarikás leányzók tucatjai tódulnak a színpadra – s mindezt neki szótlanul kell tűrnie, mert a show része (igaz, egy vörös démon beint, a frontember hívogató mozdulatát látva).

De végre eljön az ő pillanata is. Az egyik kapatos rajongó véletlenül átbucskázik a kerítésen, be a tilalmi zónába. Odaugrik, megragadja, csépelni kezdi teljes erőbedobással. Ez az ő színpadi nagyjelenete. Először az est folyamán valóban jól érzi magát.